Zombik lepték el a Magyar Királyságot

Lázár evangéliuma

„Apám nagy uralkodó volt, felült a szent királyok trónusára, és repedező örökségükből erős birodalmat épített. S rám miféle sors vár? Én láthatom mindezt elevenen szétrohadni…”

Az elevenen szétrohadás ez esetben nem túlzó hasonlatként, hanem szó szerinti, véres valóságként értelmezendő. Bíró Szabolcs, az Anjouk-sorozat szerzője először írt horror műfajban, a széria olvasóinak a világ ismerős lehet, 1348 nyarán járunk, amikor Anjou Lajos hazatér a Nápoly elleni bosszúhadjáratából.

Mintegy előzményként még kapunk egy rövid, kifejtetlen történetet Kaffából, ez, és a nápolyi, szintén titokzatos borzalmak befészkelik magukat az ember fejébe rögtön a könyv elején. Tudni akarjuk, hogy mi és miért történt, de nem kapunk rá könnyen választ.

Lajos a várost ugyan elfoglalta, de soha nem látott szörnyűség köszönt Európára és királyságára, egy „titokzatos, idegen kórság”. Egy olyan betegség, ami nemcsak megöli, hanem rögtön fel is támasztja az embert. Ez viszont nem isteni csodát jelent, hanem egy éhes és egyre növekvő zombisereget. Elolvastuk a Lázár evangéliumát, ezt az apokrif történelmi rémlátomást.

A zsáner ismerős, jönnek a zombik, mentsük meg a világot királyságot, vagy legalább magunkat, de a körítés és történetmesélés a legkevésbé sem sablonos. Az akcióleírások, a zombihentelések nem tolakodók, de élvezhetők. Ha nem a véré a főszerep, sem ül le a sztori, például több értelmezési keretet is kapunk arról, hogy a különböző emberek milyen szemmel közelítenek az egész zombikérdéshez, és magához a feltámadáshoz. Egyáltalán nevezhetjük-e feltámadásnak azt, ha élőhalottakká válnak az emberek?

Az író stílusosan adja át a folyamatosan feszült történetet. Ezt a feszültséget viszont nem az táplálja, hogy nem telnek el oldalak zombikaszabolás nélkül, hanem a cselekmény környezete, ami nem engedi az olvasót: ha egy várteremben, a körülményekhez képest nyugodt helyzetben zajlik párbeszéd a főhősök között, akkor is velünk van az érzés, hogy a várfalon kívül zombik ezrei várnak a halálos harapásra.

Ami szintén kiváló horrorregénnyé teszi a Lázár evangéliumát, az a kiszámíthatatlansága. A Trónok harcában soha nem tudhattuk, hogy ki melyik pillanatban hal meg, itt pedig soha nem tudhatjuk, hogy melyik szereplőről derül ki, rajta is megjelentek a fertőzés első jelei és elkerülhetetlenül zombivá válhat, hogy utána saját társaira támadjon.

Pluszpont, hogy az élőholtak ábrázolása megmarad az olvasói élmény érdekében éppen magunk elé képzeljük őket szinten, és nem nyomják az arcunkba a rothadó testüket.

Hiányérzet

Egyetlen kritikát tudunk felhozni a regénnyel szemben, hogy a vége felé közeledve egyre erősebb legyen-már-valami érzésünk nem került kielégítésre, nem kaptunk megoldást, ezért a könyv befejezése után hiányérzet marad bennünk. Reméljük, hogy ez a fajta lezárás már a folytatásnak szólt.