Kereszt-kérdés

kereszt, feszület, vallás, kereszténység
Pexels

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

A polgári forradalmak egyik legnagyobb vívmánya a szólásszabadság. A mi polgári forradalmunk is első pontként fogalmazta meg:

Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.

Ennek az alapvető emberi szabadságnak a következménye volt, hogy nem a „fontos emberek” mondhatták meg a frankót, hanem a szabad vélemények egyenlő ütköztetésével alakulhatott ki diskurzus tabumentesen, azaz bármilyen témában. Ahogy Jürgen Habermas megfogalmazta: a polgári nyilvánosság egy adott társadalom szabad polgárainak összessége, egy olyan tér, ahol számukra érvényesül a gyülekezés és a szabad szólás joga.

A szabad szólás és tabumentesség pedig igenis kiterjed arra, hogy akár az egyházak is diskurzus témái lehettek egy „okoskodás” (ez ismét Habermas nem pejoratívnak szánt kifejezése) során. Igen, nekünk, hívő embereknek is tudomásul kell venni, hogy

az egyház(ak), a vallás(ok) is a társadalom szövetének részei, azokról is lehet értelmes és kulturált – ez a két kifejezés itt kiemelten fontos – vitát folytatni.

Természetesen az érintettek, a hozzáértők bevonásával. Tízmillió miniszterelnök, tízmillió szövetségi kapitány és újabban tízmillió virológus országában ezt sajnos le kell szögezni.

Azonban felesleges, sőt kimondottan káros lehet a hitéletet olyan esetben bevonni egy társadalmi diskurzusba, amikor annak az égvilágon semmi köze az eredeti témához. Ezért kritizálom erősen Lukácsi Katalin portálunkon múlt héten megjelent véleménycikkét. Mert véleményem szerint Pápai Gábor szóban forgó, az operatív törzs és a tiszti főorvos asszony tavaszi kommunikációját kifigurázó karikatúrája igenis ízléstelen és sértő!

A polgári értékrendbe a vallási fundamentalizmus nem fér bele

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.) Történelmi eseményre került sor előző hétfőn Európában. Franciaországi muszlim vezetők vallásuk radikális szárnyát fékező chartát fogadtak el, amelyet Emmanuel Macron francia államfő is üdvözölt.

Ahogy Lukácsi helyesen rámutat, „az alkotó célkeresztjében nem a vallás állt”. Valóban, a törvényszék közleménye is megerősíti, „központi témája nem vallási, hanem közéleti vonatkozású”. A cél tehát az volt, hogy az operatív törzs és Müller Cecília tiszti főorvos asszony azon szófordulatára utaljon, mely szerint a járvány első hullámában elhunytaknak alapbetegségük okozta a halálukat. És ezzel vége is (lenne) a karikatúra üzenetének, jöhet a karikírozás. A rajz alkotója viszont valami belső indíttatásból kontextusba akarja hozni a függőséget, és hát ki is az, aki „függő” volt? Persze, Krisztus a kereszten, höhöhö!

A Művészeti Lexikon definíciója szerint a karikatúra

valamely egyénnek, közismert személynek, megszemélyesített eszmének v. fonák emberi tulajdonságnak gúnyoros, eltúlzott, a lényeget humorosan, a jellemző részek túlzásával kiemelő művészi ábrázolása.

(Művészeti Lexikon 2. kötet. Szerk.: Genthon István, Zádor Anna. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966., 566. o.)

Nos, a képi ábrázolás több mint felét a keresztre feszített Krisztus képe foglalja el, azaz a fenti definíció szerint fontos jelölője kell, hogy legyen a jelöltnek, vagyis a karikatúra alanyának. A feszület szerepeltetésének oka viszont továbbra is kérdéses, mivel az alapbetegség és a függőség között nincs ok-okozati összefüggés, erre Müller Cecília sem utalt egy szóval sem. Vagyis

a kereszten „függő” Krisztus kontextusba helyezése erőltetett és hamis.

Lukácsi szerint Krisztus a karikatúrán „éppenséggel pozitív, legalábbis szenvedő szereplő”. Csakhogy ezt a megállapítást Lukácsi axiómaként kezeli, én azonban a karikatúra lexikonbeli definíciójára hivatkozva azzal érvelek, hogy a meghatározás ilyen jellegű – azaz pozitív vagy szenvedő – szerepeltetésre nem ad lehetőséget. Az ellentmondásból pedig az következik, hogy

a feszület reprezentációja ebben az esetben öncélú.

Az öncélúsággal pedig nagyon óvatosan kell bánni. Az egyén hitélete – ellentétben például az egyházakkal mint társadalmi szervezetekkel – nem része a társadalmi diskurzusnak, az adatvédelmi szempontból is szenzitív adatnak minősül. Ám az egyén hitének a jelképen keresztül történő öncélú karikírozása a személyes és kollektív identitás olyan mértékű sérülését okozza, ami a Jan Assmann által alkalmazott kifejezésekkel élve az egyénben az „Én-azonosságot” és a szimbólum által alkotott csoportban a „Mi-azonosságot” rombolja. Mert

a kereszt denotatív módon nem Müller Cecíliának, nem a fideszeseknek, vagy bármely más politikai irányzat követőinek, hanem a Krisztus-hívők közösségének szimbóluma.

Aki ezt felhasználja, annak tisztában kell lennie ezzel a jelölő és jelölt közti kommunikációtudományi kapcsolattal.

Egyet kell értenem Lukácsi azon kijelentésével, hogy a kereszt felhasználása politikai céllal elítélendő, mégpedig a szimbólum előbb idézett denotatív jelentése alapján. Nem csatornázhatja be magához az Orbán-szekta Békemenete a keresztényeket azzal, hogy aki nem vonul velük, az pogány, ateista stb., mint ahogy az ellenzéki karikaturista vagy szerkesztő sem vélelmezheti azt, hogy akinek a szobájában, nyakában vagy közösségimédia-oldalán látható a feszület, az tutira szemellenzős Viktor-fan. Ez tényszerűen nem igaz, mert ezeknek a csoportoknak megvan a saját szimbólumrendszerük.

A Pápai-karikatúrát tehát fenti levezetés alapján olyan botrányos ábrázolásnak tekinthetjük, mely egy öncélú szimbólumhasználattal olyanok érzéseibe is belegyalogolt, akikébe – remélhetőleg – nem állt szándékában.

A rajz ezért – bármennyire is hisztizik a KDNP-s Vejkey – nem jogsértő, „csupán” undorító. Az ízléstelenség nem jogi kategória, a diskurzusnak viszont – mint már utaltam rá – értelmesnek és kulturáltnak kellene lennie. A fenti karikatúra nem ezt szolgálja, ezért az őszinte bocsánatkérés elvárható a szerzőtől és/vagy az azt közlő laptól. A hívő keresztény pedig az őszinte bocsánatkérést követően megbocsát. Nem hétszer, hanem hetvenhétszer.