Óriási patáliát csapott egy ferencvárosi társasház egyik lakója, mikor – horribile dictu – a hazafelé elmajszolt egyetlen darab csoki papírcsomagolását kívántam elhelyezni a házuk utcafront előtt álló kukájába. „Az utcán úriember nem szemetel, a többieknek pedig tilos” – jutott eszembe az internet Paulo Coelhojának magvas gondolata, mikor kiszemeltem az utamba eső, kimondottan szemét elhelyezésére szolgáló edényt.
– Meg ne próbálja!
– rivallt rám a középkorú házmester asszony, mikor a kuka fedele felé nyúltam, vagyis az éber hölgy leplezte az egy darab csokipapírral a társadalmi rend megdöntésére irányuló alattomos merényletkísérletemet.
Nem, nem az otthoni szemetesben összegyűjtött, csirkecsontot, üres vajasdobozt, kávézaccot, tojáshéjat, zsíros hulladékot stb. tartalmazó harmincöt literes kukászacskót kívántam kidobni náluk. Nem is sittől, slick gumivá koptatott nyáriabroncs-készlettől, illegális állatviadalokon keletkezett tetemektől vagy kiégett paksi radioaktív hulladéktól szerettem volna megszabadulni.
Csupán egyetlen, másfél perccel korábban jóízűen elfogyasztott csoki papírjától, melynek térfogata nagyságrendileg egy köbcentiméter, azaz egy ezred liter vagy ha úgy tetszik, egymilliomod köbméter.
Értetlenkedésemre a hölgy ki is fejtette: ez nem közkuka, ez a házé, az ottani húsz lakás fizeti. Oké, rendben, nem fog leszakadni a kis kacsóm, ha elsétálok vele a következő szemetesig – gondoltam magamban, de azért cinikusan felajánlottam, kifizetem, a 240 literes kukában az erre az egy darab csokipapírra jutó részt, és mivel felfelé kerekítünk, adtam is volna neki egy ötforintost. De nem, a hulladékbűnözőt leleplező házmester asszony kötötte az ebet a karóhoz, hogy
nekem az egyébként az utcafrontra kitett kukához semmi közöm, azt ők fizetik,
én ezt a szemetet vigyem el a következő szemetesig, van itt elég!
– Ez az igazi fösvénység!
– jegyeztem meg végül, amire ő egy „na, menjen innen!”-nel reagált, ami felesleges volt, mert amúgy is elindultam. Négy sarokkal (!) arrébb utamba is került egy „közkuka”, így a nem kimondottan mázsás súlyként kezemet húzó csokipapírtól teljesen legálisan megszabadulhattam.
Mivel magam is társasházban lakom, így teljesen jogos elvárásnak tartom, hogy a ház javait azok élvezzék, akik azt fizetik. Így tehát az utcából más ne hordja ide a háztartási szemetét, ne locsoljanak a mi csapunkból, ne lakjanak a mi kapualjunkban, ne hagyják a házunk előtti járdán Rexike kutyagumiját stb.! Ám egyetlen rossz szót nem szólunk, ha egy idegen az egyébként el nem zárt szelektív papírgyűjtőnkbe dobja be például a pékségben vásárolt, majd útközben elfogyasztott sós kifli papírzacskóját.
Elfér benne, sőt, örülünk, hogy nem szemetel!
Vajon éri kár bármely társasház közösségét, ha ilyen jelentéktelen mennyiségben egy vadidegen használja a kukát? Nem, a közös költség egy huncut fillérrel nem emelkedik: a kukáscégnek akkor is fix összeget kell fizetni, ha dugig van a kuka, és akkor is, ha alig van valami az alján. Vajon miért volt hát ilyen rigorózus a házmester asszony? Nem tetszett neki az arcom, a ruházatom? Aligha.
Valószínűleg inkább a kádári kisember irigysége bukhatott ki belőle:
ami az enyém, ahhoz semmi közöd, még akkor sem, ha – mert nem mindenki követi az internet Paulo Coelhojának fentebb már idézett magvas gondolatait – a szemetelés elmaradása társadalmilag hasznos.
Az ország pedig sajnos tele van irigyekkel. Ez a közösségi média nagy nyilvánosságában úgy mutatkozik meg, hogy bősz anyázás kíséretében közlik a nem vita-, hanem veszekedéspartnerrel: „te csak irigy vagy az ő sikereire/vagyonára”. Ami vagy igaz, vagy nem, de társadalmi jelenség, gondoljunk akár egy oligarcha villámgyorsan (és gyanúsan) felhalmozott vagyonára, akár egy sztársportoló évtizedekig tartó edzésének trófeákban megmutatkozó eredményére! A valóság azonban sokkal prózaibb és sokkal elkeserítőbb.
Magyarországon még egy kukának egy jelentéktelen részét is irigyeljük a másiktól.