Régóta készülök már rá, hogy ezt a cikket megírjam, de semmivel nem tartom magam közelebb a feloldáshoz, mint mikor elkezdtem az utánaolvasást. Ács Dániel erőteljes dokumentumfilmje, A gyilkosok emlékműve kavart föl bennem hatalmas érzelmeket és rengeteg kérdést, amivel kapcsolatban a szerző is határozottan elmondta, hogy nem tudja és nem is akarja azokat megválaszolni.
A film címe az, hogy A gyilkosok emlékműve, de a közbeszédben turul-szoborként hivatkozunk rá. Melyik igaz az emlékműre? Ez a kérdés egyszerűnek tűnik, de a kulcsmozzanata annak, hogy a „turul-szobor problematika” már-már feloldhatatlannak látszik. Az emlékmű története is kacskaringós. A 2002-es választási vereség sokkja után Mitnyan György, a budapesti XII. kerület fideszes polgármestere egy turul-szobor állítását kezdeményezte a Németvölgyi út elején. A koncepció szerint a II. világháború áldozatainak kívántak vele emléket állítani. Bár a turul fogalma és szimbóluma magyarságtudatunk kezdeteitől elkísér minket, és honvédeink jelképeként is jócskán megelőzi a második világháborút, mivel Trianon után a magyar nemzetiszocialista közösségek előszeretettel használták, sokakban összekapcsolódtak a turul és szélsőséges használói. Különösen azokban és azok leszármazottaiban tép fel sebeket, akiket a turul jelképe alatt üldöztek vagy mészároltak le. A szobrot 2005-ben a Németvölgyi út elején végül felállították.
Az emlékművet és a felkorbácsolt szenvedélyeket megörökölte Pokorni Zoltán, a kerületet 2006-tól vezető politikus. Bár a második világháborús áldozatokról a turullal való megemlékezést kezdetektől nem tartotta támogatandó ötletnek, ahogy később ő maga fogalmazott, „harctéri vakságba kerülve” megfogadta, hogy amíg ő a polgármester, a turul-szobor is marad. A vita annak hatására lángolt fel lappangás után ismét, amikor kiderült, hogy a szobor névtábláján Pokorni nagyapja is az áldozatok között szerepel, aki akkori nyilas párttagként az egyik legkegyetlenebb elkövető volt. Pokorni megrendülten vallott erről egy kerületi holokauszt-megemlékezésen, és ezek után indult meg az emlékmű névtáblájának történészi szakértői vizsgálata. Tudományos kutatásoknak hála időközben derült ki az is, hogy miféle embertelenségek történtek az emlékműtől éppen pár lépésre 1944-45 fordulóján.
Bár sokan ezt vélelmezték Ács Dániel rendezői koncepciójáról, de ő sem a turulszobor eltávolítását nem követeli, sem nyilas-pártolással nem vádolja meg a szobor összes támogatóját. Erről részletesen vallott a Válasz Online podcast beszélgetésében. A súlyos címválasztás sem kattintásvadász figyelemfelkeltés a részéről, hanem őszinte megfontolások gyümölcse. Igaz, hogy az emlékmű névtáblájának felsorolásából „csak” négy személyről bizonyosodott be eddig, hogy részt vettek az embertelen kínzásokban, de ezt számszerűsítéssel méltatlan bagatellizálni, és nem pusztán a szakmaiatlan névsor kifogásolható a szoborral kapcsolatban. A turul mást jelent Tatabányán, mást jelent a Várban, és mást jelent a Németvölgyi út elején, alig pár méterre attól, ahol e jelkép mögé burkolózva mészárolták le ártatlan honfitársainkat példátlan kegyetlenséggel.
A 2020-as verzió szerint nem lebontják vagy elszállítják a turult, hanem leveszik a névsort, és első világháborús emlékművé alakítja át a kerület. De most, a dokumentumfilm után Pokorni Zoltán már azt nyilatkozta, hogy ezt sem tartja szerencsés ötletnek, helyette inkább azt szeretné, hogy a szobor önmaga emlékművévé válna. Példázza azt, milyen méltatlanul egymásnak tudunk esni békeidőben honfitársaink szenvedései és csontjai helyszínén. Legyen egy installációra felvésve a turul-szobor története 2002-től máig. Ez azonban egyelőre csak egy felmerült ötlet volt a polgármestertől. Kérdés, megvalósul-e, miképp, és nyugvópontra jut-é általa a szobor sorsa.
Bármi történik is majd még a XII. kerületi turullal, nem késő tanulnunk mindabból, ami már történt vele. A magyarságunk nem függ attól, hogy őseink totemállata áll-e egy négyzetméteren valahol az országban, és pontosan hol és hányon. Mi már nem vagyunk totemtisztelők, sőt, különösebben honfoglaló őseink sem voltak már azok, de fontos volt számukra a keleti népektől nem idegen misztikus madár. Hadd hozzak egy már sokkal békésebb, mégis nagyon hasonló párhuzamot! Pázmány Péter és a reformátusok kapcsolatát. Attól még, hogy Pázmány Péter szobrát nem Debrecen főterén állítjuk fel, nem jelenti azt, hogy ne tisztelnénk Pázmányt, és ne volna része nemzetünk nagyjainak örökre szólóan. Helytelen volna a részemről, katolikusként, ha mindenáron a Nagytemplom tövében akarnék nagyszerű főpapunkról megemlékezni, és éretlenség volna megsértődnöm azon, hogy azt nem tehetem meg, pláne a katolikusság végromlását kiáltanom miatta. Nagyon hasonló mindaz, ami a XII. kerületi turul-szobor körül történik. Az indulatok azonban vehemensebbek, mert sokkal közelebbi a tragédia, sokkal elevenebbek még a sebek, és éppen a Németvölgyi út elején koncentráltabbak is.
Fontos azonban a másik oldal, a turulszobrot marasztalók sérülését is tudatosítani. Nemcsak a nyilasok vérengzése van még ugyanis közelebb hozzánk, mint Pázmány ellenreformációja a reformátusok számára. Nemzeti mitikus ereklyéink tabusítása is csak pár évtizede ért véget. Volt egy saját maga által megkonstruált nemzeti öntudata a Rákosi- majd a Kádár-rendszernek, de abból nemcsak a turul vagy a Szent Korona maradt ki, hanem még március 15-e is, ami nem volt nemzeti ünnep! Nemzeti identitásunk is sérülékenyebb még, és ennek a fájdalomnak szól a turulhoz ragaszkodás ott, a XII. kerületben is, és nem egyfajta nyilasreneszánsznak. Ez akkor is így van, ha vannak, akik tudatosan az ottani turulszobrot találják méltónak arra, hogy legrosszabbik énünket ünnepeljék. Ők azonban marginálisan kevesen vannak!
A turul-szobor problémájának kulcsát a bizalomban látom. Bíznunk kell egymásban annyira, hogy ne mossuk össze a szélesebb közösséget a szélsőséges kisebbségekkel. A turult békésen tisztelők nem a nyilasok rémtetteit éljenzik. Akik pedig méltatlannak tartják a tragédia helyszínén egy, sajnálatos módon nyilasok által is előszeretettel használt szimbólum felállítását, nem a nemzeti identitást akarják kiirtani. A turul a részünk, kiirthatatlan belőlünk. De nem csak a turul kiirthatatlan. Azok is kiszakíthatatlan részeink, akiket a turul szárnya alá bújva akartak volna kiszakítani. Ha ezt megtanuljuk, akkor nemcsak megelőzhetjük múltunk tragédiáit, de megvalósíthatjuk végre őseink álmát itt, a Kárpát-medencében.