"A házasságról kérdezel? Figyelj, én nem szoktam erről beszélni. Igen, itt az ujjamon a gyűrű, de akkor is, ez magánügy" - írja a posztban, de aztán a sodró folyású szöveg mégis halad, így végül elkezdi fejtegetni a miérteket és a hogyanokat, egyszóval a motivációt.
"Először is egy kérdés van. Szereted? Igen. Igen, persze hogy szereted, hiszen együtt vagytok. Jó vele. Jó, ezt nyilván sejtettem, különben el se kezdtük volna ezt az egész beszélgetést. De én nem azt kérdeztem, hogy kedveled-e, tetszik-e, meg ilyenek. Hanem, hogy szereted-e. Nagy Sz-el, sőt végig nagy betűkkel. SZERETED? Hogy ne üvöltsek? Hallod anélkül is? Jól van, akkor kérdezem másképp. Halkabban. El bírnád viselni, hogy valaki más vegye feleségül? Hogy valaki másnak szüljön gyerekeket? Hogy ezen így még nem gondolkoztál el? Pedig ez lesz. Ha nem veszed el, más fogja."
"(...) nincs mit szépíteni. A házasság, az egy súlyos, brutális, durva és agresszív dolog. Legalábbis, ha igazán jól csináljuk. Mert az ilyen tessék-lássék, „együtt vagyunk szívem, végül is lehetnénk külön is, de ha már így alakult, akkor próbáljuk meg, hátha ketten könnyebb, a nádköteg is nehezebben törik mint a sima nádszál” alapú, „ha más nem, legalább kapunk nászajándékba kenyérpirítót meg elektromos derékmelegítőt” típusú langyos izéknek nem sok értelme van. Ahelyett nagyon jól megteszi a sima együttélés.
akarjuk a másikat, és nemcsak úgy, hanem teljesen, végleg, örökké és egészen, és tényleg nincsen más választásunk, és ő is ugyanezt akarja tőlünk, és neki sincsen más választása, kész, vége, mindent akarunk, és csakis azt akarjuk, egymást akarjuk, de örökre, de végleg, de úgy, hogy abba soha senki sehogy semmikor, mert különben… – nem, nincsen se mert, se különben, de még mert-különben sincs, csakis az van, egyes egyedül csak az, a házasság."