A ceglédi menhelyen közel 300 kutya él, de 40-50 macskának is gondját viselik. Soltészné Kati már 22 éve belevágott az állatmentésbe, ennyi tapasztalattal a háta mögött mondja, hogy az emberekkel több baj van, mint az állatokkal.
Miből működik egy menhely Magyarországon?
A ceglédi menhely hazai környezetből kevés adományt kap. Van néhány rendszeres támogató személy, az önkormányzattól havi szinten juttatnak pénzt a gyepmesteri feladatok ellátásáért, valamint német támogatóik vannak, mert Németországba is visznek kutyákat tőlük.
Több mint két évtizedig nem volt egy normális autójuk, mindig öreg járműveket vettek, amik néha lerobbantak. Két éve viszont kaptak két új autót, de a kenneleket is fel kellene újítani. Terjeszkedésre is szükség lenne, hogy több kutyát tudjanak befogadni, de sokszor el akarták már költöztetni őket, ezért a terület megvásárlása is központi kérdés.
Körülbelül száz menhely működik Magyarországon, ezek között van néhány kirakat is, ahova ömlik a pénz.
A menhelyek létezésének fontos oldala a visszafogadás is. Hozzájuk sok olyan kutya kerül be, akiket egyszer már tőlük vittek el örökbefogadók. Vannak érthető esetek, ha például elhunyt a kutya gazdája és a család nem tudja vállalni a tartást.
„Ezt bevállaljuk. Ha egyszer megmentettük, akkor többet ne kerüljön utcára.”
Náluk nagyon kedvező az örökbefogadás, mindenki kölyökkutyákat akar, de a három évnél idősebb ebeket oltva, chippelve és ivartalanítva adják, nem kérnek érte semmit, vissza is vihetik hozzájuk, így az idősebb kutyák is esélyt kaptak arra, hogy családhoz kerüljenek. Ha valaki örökbe akar fogadni, alaposan elbeszélget vele, hogy megtudja, biztosan jó helyre kerül-e a kutya, sok esetben ők maguk viszik ki az új helyre a kutyát.
Szintén nagy munka az állatok szocializálása. Sok eb úgy kerül a menhelyre, hogy hozzá sem lehet érni, vagy nem lehet bemenni, mert támad. A másik véglet a félős állatok, akiket bántottak, ezért rettegnek az emberektől. Az egyik dolgozójuk elvégzett egy budapesti kutyakiképző iskolát, hogy hatékonyabban birkózzanak meg ezekkel a feladatokkal.
Milyen azonnali változtatásokra lenne szükség Magyarországon?
Soltészné szerint a szaporítást azonnal le kell állítani vagy mérsékelni és engedélyhez kötni. Azt mondja, hogy ez soha nem valósulhat meg, de ő teljes mértékben felfüggesztené még a magyar fajtákét is.
„Tele van a menhely pulikkal és vizslákkal.”
Kizárólag azok kaphatnának szaporítási engedélyt, akiknek megfelelő helye van ehhez. Ebbe a NAV-ot is be kell vonni, mert a szaporítók nem fizetnek közterhet, ez éves szinten komoly adókiesés.
Véleménye szerint be kellene vezetni az ebadót, a következő formában: akinek ivartalanítva van a kutyája, mentesüljön a fizetés alól. Az ebadó bevezetésével párhuzamosan ingyenes ivartalanítást kell meghirdetni, hogy akinek nincs pénze, de ragaszkodik a kutyájához, ne kerüljön patthelyzetbe.
Akár különböző fokozatokat is lehetővé kellene tenni, mert elképzelhető, hogy valaki a felét ki tudja fizetni az ivartalanításnak, de például egy idős embertől nem lehet elvárni, hogy a nyugdíjából ebadót is fizessen.
Ezek az intézkedések évek múlva oda vezethetnek, hogy kevesebb kóbor kutya lenne az utcákon. Szinte az ország minden részéről hívják őket, hogy segítsenek.
„Rossz érzés, amikor nemet kell mondani. Meg is szoktuk kapni, hogy nem segítünk egy kidobott kutyán? Egyszerűen nem tudjuk már hova tenni őket.”
Önkormányzati oldalon is változtatni kellene, mert általában nem ellenőrzik, hogy milyen menhelyekkel kötnek szerződéseket. Nem néznek utána, hogy az állatoknak megfelelő körülményeket biztosítanak-e. Az a lényeg, hogy meglegyen a szerződés.
A miértre azt a választ kapjuk, hogy a legtöbb hivatalban lecsökkentették a létszámot, összevonások voltak, így talán már nem maradt ember erre a feladatra. Régen kötelező volt az ebösszeírás, házról-házra mentek, ma már nem nagyon van kapacitás ilyenre.
Mit lehet kezdeni a gondatlan kutyatartókkal?
Büntetni kell őket. A probléma az, hogy akinek nincs jövedelme, hiába sarcolod, nem tud fizetni. Erre a helyzetre valamit ki kell találni. Sokaknak nincs bevételük, néha még házuk sem, csak beköltöznek valahova, gyakran házról-házra élnek, de kutya mindenhol van.
Tavaly 180 ebet gyűjtöttek be, mert sehol nem volt víz előttük, miközben 40 fokos meleg volt, kutyaház nélkül, hiányoztak az oltások, valamint a chip is. Az egyik helyen még a csirkék is letakarva voltak egy ládában, vastag pokróccal, víz és ennivaló nélkül.
Nehéz eldönteni, hogy az emberek igénytelensége miatt van ez, vagy azért, mert sokan olyan körülmények között élnek, mint a kutyáik. Nem tudnak fűteni, enni se rendesen, maguknak sem tudnak megfelelő színvonalat biztosítani, nemhogy a kutyáiknak.
Ha valakit eltiltanak az állattartástól, megoldja a problémát?
Részben csak, mert újra lesz kutyája. Volt olyan, hogy elhoztak egy kutyát valakitől, majd látták, hogy két óra múlva már egy másikért ment. Sok ember úgy él, mintha törvényen kívüli lenne, egyszerűen nem lehet mit kezdeni velük a jelenlegi környezetben.
„Ezt az országot már nagyon nehéz helyrehozni.”
Miért nincs változás a szabályozói oldalon?
„Nem tudom.”
Soltészné szerint a döntéshozók talán nem is tudják, hogy nap mint nap mi történik, hogy mennyi kóbor kutya van az utcákon. Többször is volt már hír arról, hogy falkában járnak, rátámadnak az emberekre, vagy nem lehet levinni sétáltatni a kutyát, mert megölik a kóbor ebek.
„Nem tudom mire várnak, vagy félre vannak tájékoztatva, vagy egyszerűen nem érdekli őket. Nem tudom.”
Arra a kérdésre, hogy hozzájuk látogattak-e már el politikusok, képviselők, határozott nemmel felel.
A törvénykezés problémáit jól mutatja a chipek kötelezővé tétele. Előírták a beültetést, de nem ellenőrzik, így semmit nem ér az egész, hiába van rá törvény.
Az állatok világnapján a ceglédi menhely meghirdette, hogy ingyen beoltják a kutyákat, ingyen kapnak chipet, sőt, két hét múlva behozhatják őket ingyenes ivartalanításra. Azt hitték, hogy sorakoznak majd a bejárat előtt, de nagyjából tízen éltek a lehetőséggel.
„Félnek a felelősségre vonástól. Ha chip van a kutyájában, akkor már felelősségre vonható az ember, bármi történik a kutyával.”
Ennek köszönhetően inkább úgy döntenek, hogy nem tesznek eleget a törvényi kötelezettségnek.
„Akármerre nézünk, mindenütt borzalom van. A törvényhozóknál és az embereknél egyaránt. Felelőtlenek, nem érdekli őket, hogy mi van a kutyával.”
Szintén a kihívások közé tartozik, hogy az idősebb generációkat a szigorú büntetésekkel ugyan lehetne felelős állattartásra ösztönözni, de a társadalom alaphozzáállása ettől még nem változna. Már az iskolában szükség van arra, hogy állatvédelemre és felelősségre neveljék a gyerekeket, ha ezt most elkezdenék, akkor is fel kellene nőnie egy generációnak, hogy a gyakorlatban is látszódjon a változás. A rendszer jó működését szolgálná, ha a befizetett büntetéseket megkapnák a menhelyek támogatásként.
Soltészné tagja a Magyar Állatvédők Országos Szervezetének. Sok törvényjavaslatot nyújtottak már be, de hiába, nem történik semmi.
„Minél később fognak lépni, annál több kutya életébe fog kerülni.”
Mi vezetett a menhelyalapításhoz?
„Az érzéseim irányítottak.”
Előtte lehetőségük volt évente nyaralni, voltak szabad hétvégéik, de ahogy belevágott a menhely-projektbe, mindent fel kellett adni. Eleinte csak kudarc és megaláztatás érte, alig jutott egyről a kettőre. Volt idő, mikor úgy gondolta, hogy a mostani szintre talán soha nem fog eljutni, mert nem volt se tudása, se pénze.
Még érdekesebb a történet, ha azt is tudjuk, hogy amíg nem kertes házban éltek, nem engedte a gyerekeinek, hogy kutya vagy macska legyen ott, mert nem bírta a szagukat.
„Most meg együtt alszok a kutyákkal, nem tartom büdösnek. Szívesen csinálom.”
Az ilyen éles váltás miatt is gondolja azt, hogy az ember életét irányítják.
„Mindennap kint kell lenni, nekem minden a kutyákról szól. Sajnáltam őket, ezért az érzelmek vezéreltek.”
Mikor betöltötte a negyvenet, arra gondolt, hogy még nem csinált semmi jót, ugyanolyan hétköznapi ember, mint a többiek. Ekkor viszont még nem tudta, hogy mit fog tenni, de amikor látott egy kóbor kutyát, bement a boltba, hogy vegyen neki ennivalót. Végül a kertes házba való költözés hozta el a fordulatot, akkor döntötte el, hogy menhelyet létesít.
Először öt kennelt építettek fel, a sintértelepről ide hozták a kutyákat. Rengeteg hatóság jött ellenőrizni, azt mondták neki, hogy nem felel meg a követelményeknek, mert nincsenek oltva a kutyák és hasonló problémák.
„Szégyelltem magam, mert nem volt se villany, se víz, csak az öt kennel, de a kutyák éltek. Nem lettek elaltatva.”
Végül az akaratereje odáig hajtotta, hogy sikerült egy olyan helyet felépíteni, ahol ma már majdnem 300 kutya van. Nem azt mondja, hogy csilivili a terület, de az biztos, hogy a kutyák jó helyen vannak.
Ha a telep már megtelt, akkor hazaviszi a kutyát, beteszi a fürdőszobába, a kazánházba, vagy bárhova. Otthon körülbelül húsz ebnek biztosít helyet jelenleg, de van macskaszoba is. A mellettük lévő házat megvették, abból lett kialakítva a macskaház, nagyjából 40-50 cicával.
„Régi ház, de van fűtés.”
Az sem egyszerű, hogy a kutyák gyakorlatilag mindent szétszednek, még a PVC-t is felkotorják.
„Mindet szeretem. Egy kutya van, amit nem adtam örökbe, mert harapott, így megmaradt nálam.”
Életforma
Soltészné Kati arról is beszélt nekünk, hogy 66 éves lett, mégis ugyanannyit kellene dolgoznia, mint régen. Csökkenteni próbálná a munkaórák számát, de nincs rá lehetősége, mert nincs, aki megcsinálja a feladatokat.
„Nekünk azért kell 12 órát dolgozni naponta, mindig kint lenni, plusz 40 és -20 fokban is, betegen vagy egészségesen, mert nincs emberünk. Nincs pénzünk, hogy megfizessük. 22 éve alapítottam ezt a menhelyet, anno 180 kutyát végeztek ki egy hónap alatt a sintértelepen. Azóta nincs altatás, minden kutyát befogadunk.”
Nehéz pontot tenni egy ilyen jelentős és felkavaró téma végére, de a legfontosabb tanulság talán az, hogy nem az állatokkal van a probléma, hanem a felelőtlen és rosszindulatú emberekkel, akik elfogadhatatlan helyzetbe hozzák az állatokat is.
(címlapfotó: Béli Balázs/Alfahír)