Tartogatott egyet s mást 2020 nőügyileg, az események pedig egy még érdekfeszítőbb 2021-es esztendőt ígérnek. Ennek, és persze a nőnap apropóján évértékelőre adtuk hát fejünket Antoni Ritával, a Nőkért egyesület elnökével, hogy beszéljünk többek között politikai fegyverekről, vagy épp arról, mi lehet markáns része a kormány 2022-es kampányának. De képzeletben elutaztunk kicsit Lengyelországba is, valamint érintettük a családon belüli erőszak számának növekedését, illetve a 33-as törvényt a jövőbe tekintés mellett. Interjú.
Manapság igen népszerű fogalom a "genderideológia". De tegyük tisztába, mit is takar ez pontosan!
Genderideológia mint olyan, nem létezik. Egy pejoratív kifejezés, egy politikai fegyver, amit a fundamentalista oldal talált ki a nemek egyenjogúságát, valamint az LMBTQ-közösség emberi jogait célzó törekvések lejáratására.
Beszélhetünk azonban genderről mint tudományos fogalomról, gender studiesról mint a nemek társadalmi helyzetét vizsgáló tudományról, gender mainstreamingről mint a nemek egyenlőségét célzó politikai irányelvről, illetve gender identitásról (nemi identitásról) mint a pszichésen megélt nemről, amellyel azonosulunk.
A gender – amit általában társadalmi nemnek szoktak magyarra fordítani, bár én ezt ellenzem, mert azt a hatást kelti, mintha a biológiai nem helyett akarnánk bevezetni, holott erről szó sincs – a társadalmi nemiszerep-elvárásokra vonatkozik. Azaz arra, hogy
A nemiszerep-szocializáció és a nemi sztereotípiák létezése nem ideológia, hanem tudományos tény: Orbán Viktornak és Varga Juditnak is van társadalmi neme.
A genderellenes diskurzus ott követi el számos csúsztatása egyikét, hogy a gender fogalmát – tévesen – kizárólag a nemi identitással teszi egyenlővé.
Erre pedig sajnos rásegítettek azok a médiareprezentációk, melyek annak idején a genderszak vitáját a gendersemleges wc-k piktogramjaival illusztrálták. Háttérbe szorítja a gendert mint társadalomtudományi elemző kategóriát, a nők és a férfiak helyzetét vizsgáló kutatási eredményeket, és a mesterségesen kreált genderideológia kifejezés alatt az LMBTQ-, illetve közülük a transznemű emberek támogatását érti.
A nemiség kérdésköréhez és a társadalmi nemek tudományos vizsgálatához természetesen az LMBTQ-emberek helyzete is hozzátartozik. Egy demokratikus társadalom pedig nem hagyhatja figyelmen kívül ennek a kisebbségnek a létezését és a jogait.
Hogyan viszonyul ehhez napjainkban országunk vezetése?
A genderideológia-ellenes diskurzus globális jelenség. Néhány éve a magyar kormány is felült erre a vonatra, mára pedig maximális sebességre kapcsolta az antigender-propagandát. A genderpánik első hazai megnyilvánulása az volt, hogy a Fidesz-KDNP 2010-ben, kormányra kerülése után nem sokkal megakadályozta az óvodai nevelés alapprogramjának reformját, amely előírta volna a nemi sztereotípiák kerülését az óvodai nevelésben. Egy időre elült a téma, 2012-től inkább a családon belüli erőszak – ami egyébként szintén kemény genderkérdés – került előtérbe, de a vele szembeni küzdelmet ekkor még nem a genderideológia mumusával, hanem érdekes módon a népesedés kérdésével kapcsolták össze. Például Varga István azt nyilatkozta, hogy a sok gyerek szülése megakadályozza a családon belüli erőszakot.
2017-18-ban kezdett megváltozni a helyzet, mert addigra a migránsellenes propaganda kifulladt, és a kormánynak új ellenségképet kellett keresnie.
2014-ben ugyan aláírták a nőkkel szembeni erőszak elleni küzdelem külföldi jó gyakorlatait: a megelőzéshez, beavatkozáshoz és a bűnismétlés megakadályozásához szükséges hatékony intézkedéseket összefoglaló Isztambuli Egyezményt, ratifikációját azonban folyamatosan – hivatkozva arra, hogy a dokumentum tartalmazza a gender kifejezést –, halogatták. 2018-ban betiltották a társadalmi nemek tanulmánya mesterszakot, majd a 2020-ban a COVID-járvány alatti rendkívüli jogrenddel visszaélve egy sor nő- és LMBTQ-ellenes intézkedést hoztak.
Például hiába történt meg a feltételes szabadlábra bocsátás szigorítása, ha a bántalmazók nem kerülnek – még tettenérés esetén sem – börtönbe, illetve előzetes letartóztatásba. A későbbiekben hozott transz- és melegellenes intézkedések arra engednek következtetni, hogy a genderideológia üldözése a kormány 2022-es kampányának markáns része lesz.
Mely országok járnak előrébb azon az úton, hogy elhagyhassák a nemi szempontból archaikus megközelítést?
A skandináv országokat tartom pozitív példának: ők élen járnak a nők politikai részvételi arányában, és rendkívül kezdvezőek a munka-magánélet összeegyeztetésére irányuló intézkedések: az anyaság ott nem jelent „büntetést” a szakmai előmenetelre nézve. Különösen előremutatónak tartom ezekben az országokban az „apagyes” intézményét, melynek lényege, hogy a gyermekgondozási szabadság egy részét kizárólag az apa veheti ki, és ha ő nem él ezzel a lehetőséggel, ez a szabadság elvész a pár számára. Ennek rendkívül pozitív hatásai vannak a férfiak otthoni szerepvállalására, a házimunka és a gyermekgondozás terheinek egyenlő megosztására, és az apa-gyerek kapcsolatra nézve.
Az LMBTQ-emberek helyzete is összehasonlíthatatlanul jobb ezekben a régiókban. Nem véletlen, hogy két transznemű ismerősöm is – miután itthon, diplomák, sőt egyikük esetében doktori fokozat birtokában a nemi identitásuk miatt nem tudtak elhelyezkedni – éppen Svédországba emigrált. A kormány által több TV-műsorban démonizált Kanadában sem viszik – mint ott élő magyarok beszámolói alapján kiderítettem – az óvodás gyerekeket nemátalakító műtétekre, ellenben általánosan elfogadott érték a nemek egyenlősége, egyenlő otthoni szerepvállalása.
Amikor néhány éve egy médiakonferencián jártam, ahol svéd és norvég nők is részt vettek, azt a szembetűnő különbséget vettem észre, hogy ők a saját országaikban tapasztalt – a magyar helyzetnél jóval kevesebb és kevésbé súlyos –szexizmust is számon tartják és keményen szóvá teszik. Ezzel szemben a magyar nők olyan helyzeteket tűrnek el számottevő tiltakozás nélkül, amiktől ezeket a belevaló skandináv nőket valószínűleg a szívroham kerülgetné. Ez persze nem a magyar nők személyes hibája: történelmi okai vannak.
Aki teheti, igyekezzen tájékozódni a nálunk e szempontból előrehaladottabb országok mindennapjaiban, olvasson idegen nyelvű híreket, feminista oldalakat. Ez segíthet abban, hogy a saját viszonyainkat ne tekintsük természetesnek és megváltoztathatatlannak.
Milyen úton ment keresztül egyébként a 33-as paragrafus? Ön mit tapasztalt ezzel kapcsolatban?
A transzneműek jogi nem- és névváltoztatása a kilencvenes évek óta fennállt mint lehetőség a magyar transznemű emberek számára. Nem volt rögzített szabályozás, de létezett egy bevett hivatalos útja, így orvosi, pszichiátriai és pszichológusi szakvélemények birtokában aki akarta, el tudta intézni, hogy jogilag is a belsőként megélt, és külsejében kifejezett neme szerint éljen.
netán idegenkedik is tőlük. Az utóbbi években – megnehezítve az érintettek életét – „felfüggesztették” a jogi nem- és névváltoztatásra vonatkozó kérelmek elbírálását, a beígért szabályozásból pedig végül – mert mi sem fontosabb járvány idején – tavaly tiltás lett.
Az érintettekre ez lelkileg nyilvánvalóan negatív hatást gyakorolt. Azokat a transz embereket is megviselte, akik már korábban át tudták íratni a nevüket, hiszen a közösségük elleni támadás rájuk is hatott. A Prizma Transznemű Közösség online támogató alkalmakkal igyekszik e hatásokat ellensúlyozni. Kívülállók körében azt tapasztaltam, a 33-ast még azok is túlzásnak, felesleges kitolásnak tartják, akik egyébként nem ismernek transz embereket, és nem foglalkoztatja őket az LMBTQ-közösség helyzete.
Sokakat láttam felháborodni amiatt, hogy a kormánynak járványhelyzet idején miért kell egyáltalán ilyesmivel foglalkoznia ahelyett, hogy a lezárások miatt aggasztó helyzetbe került munkavállalókat segítené. A transzneműséget hírből sem ismerő emberek is dühösen tették fel a kérdést: attól, hogy a transzneműek az eredeti nevükön maradnak, nekik ugyan mivel lesz jobb?
Mit tudunk jelenleg a lengyel, abortuszt ellehetetlenítő törvényről? Lehet egyáltalán az abortuszt ilyesfajta törvényhez kötni?
Nagyon elkeserítő, hogy a széles körű tiltakozások ellenére – amelyet a magyar utcákról mindig hiányolunk – a napokban életbe lépett a drákói szigorú, az abortuszt szinte teljesen betiltó rendelkezés, és a tüntetések szervezőit hatóságilag meghurcolták. Az abortusz betiltása az abortuszokat nem, csak a legális és biztonságos abortuszok számát csökkenti, egyúttal veszélybe sodorja azoknak a nőknek az életét, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy egy külföldi magánklinikán végeztessék el a beavatkozást.
A Lengyel Szövetség a Nőkért és a Családtervezésért 2005-ös Maga a pokol c. kiadványából megtudhatjuk, hogy már a törvény mostani szigorítása előtt is milyen kétségbeejtő helyzetben voltak a kevésbé tehetős lengyel nők: még a kevés kivétel esetén biztosított jogaikat sem tudták érvényesíteni. A könyvben nyilatkozó egyik nő, Alicja Tysiąc nemrég pert nyert Strasbourgban a lengyel állam ellen, mert degeneratív retinaleváltozással is szülésre kényszerítették, melynek következtében majdnem teljesen megvakult, és munkaképtelenné vált.
Azok az országok ráadásul, amelyek csak egészségügyi indokból engedélyezik az abortuszt, nem szankcionálják törvényileg azokat az eseteket, ahol az abortusz a nő egészsége vagy élete szempontjából indokolt lett volna, és az orvos elmulasztotta a megfelelő cselekvést. A szexuális erőszakot pedig – tekintve, hogy a hatóságoktól nem sok segítségre számíthat – az áldozat nem mindig tudja bizonyítani, pláne nem ilyen rövid idő alatt.
Úgy gondolom, az első trimeszteri abortuszt nem érdemes feltételekhez kötni. Törvényi tiltás helyett a megelőzésre kell koncentrálni, ingyenes vagy tb-támogatott fogamzásgátlás, illetve érdemi, tényszerű, objektív – a szexet nem démonizáló – és átfogó szexedukáció formájában. Magyarországon jelenleg egyikkel sem büszkélkedhetünk, és szégyen, hogy a fogamzásgátlás egyetlen támogatott formája az abortusz, mely költségének elengedése szociális alapon kérhető. Számos észak- és nyugat-európai országban ingyenes, vagy támogatott a tabletta, illetve a háziorvostól, vagy az iskolai védőnőtől ingyen lehet óvszerhez jutni. Nem lenne ez ésszerűbb?
Az abortuszellenes szervezetek szerepét lelkiismeret-furdalás keltés, vagy a választáspárti aktivisták folyamatos vegzálása helyett azoknak a nőknek a megsegítésében látom, akik szívük szerint megtartanák a magzatukat, csak anyagi okok, és/vagy családi ellenkezés miatt ezt nem tehetik. Annak kell a mérvadónak lennie, hogy az érintett nő mit akar, s abban kell neki segítséget nyújtani.
Ami minket illet, tőlünk időnként a sürgősségi fogamzásgátláshoz való hozzájutás lehetőségeiről szoktak érdeklődni fiatal nők. Abortuszügyben kevés megkeresést, illetve panaszt kapunk: úgy tűnik, hogy ezeket a beavatkozásokat a nők egyelőre – túlesve a teljesen felesleges védőnői „tanácsadáson” – az abortuszellenes kormányzati diskurzus dacára is el tudják végeztetni. Reméljük, ez így is marad, nem szeretnénk, ha az ország a kötőtűk korába süllyedne vissza.
A Vasárnap.hu-n ismét megjelent egy keményebb írás, ezúttal az abortusz kapta a főszerepet.
Aggódom, mert az összes agresszív jogfosztó kormányzati intézkedés ártalmatlan véleménynyilvánításnak tűnő publicisztikákkal vagy nyilatkozatokkal kezdődött. Novák Katalin például pár éve elmagyarázta Baló György egyik utolsó interjújában, hogy a gyermekvállalás nem jog, és egyedülállóként erre törekedni önzés. Erre most mi történt? Törvényileg lehetetlenítették el az egyedülállók általi örökbefogadást, miközben – önmaguknak is ellentmondva – folyamatosan ostorozzák a gyermektelen embereket.
Novák Katalin vajon mi alapján fogja elbírálni azokat a kérelmeket, amiket nem tud egy gyermekvédelmi szakember?
Nyilván a meleg/leszbikus, illetve a politikailag nem kívánatos gondolkodású egyéneket igyekeznek ezzel kiszűrni. Kétlem, hogy ennek ellenőrzése jogszerű eszközökkel fog történni.
Tekintve, hogy Magyarország az USA-val, Brazíliával és Fehéroroszországgal együtt ún. abortuszellenes koalíciót hozott létre, joggal tarthatunk attól, hogy a genderellenes intézkedések sorában következőként az abortusztörvényhez próbálnak majd hozzányúlni. Azt, amit a felmérések szerint a magyar társadalom többsége elfogadhatónak tart: a Závecz Research 2017-es reprezentatív felmérése szerint a magyarok 78 százaléka úgy véli, hogy az abortusz az érintett nő döntése.
A Vasárnap.hu – mint nemrég kiderült – jelentős kormányzati támogatással működik. A kormány a keresztényüldözéssel magyarázta az anyagi támogatást, de ezen a színvonaltalan portálon leginkább csak gyűlölködést olvashatunk. Elképesztőnek, egyenesen abszurdnak találtam, hogy az egyik szerző a mesekönyv-botrány örvén még Lázár Ervin ellen is képes volt kirohanni.
Mint ismert, 2020-ban 65 százalékkal, azaz közel kétharmadnyival több kapcsolati erőszak bűncselekményt regisztráltak Magyarországon, mint 2019-ben. Ezen az adaton egy kicsit időzzünk most el!
Az erőszakos esetek növekedéséhez jelentősen hozzájárultak a járványhelyzettel kapcsolatos intézkedések, melyek miatt az áldozatok össze voltak zárva a bántalmazóikkal. A kialakult helyzet általánosságban is fokozta a frusztrációt, ami a bántalmazóknál fokozott agresszióban nyilvánult meg. Nem a járványügyi intézkedések szükségességét vitatom, sőt, kifejezetten dühítenek a vírustagadók vagy bagatellizálók. Arra azonban nem csak a kevés kapacitással rendelkező áldozatvédő szervezeteknek kellett volna és kellene figyelni, hogy az áldozatok ebben a helyzetben kiemelt figyelmet és védelmet kapjanak, hanem az államnak is. Netán együttműködve az áldozatvédő civil szervezetekkel, de a jelenlegi kormány alatt – mely együttműködés helyett üldözi a nem általa generált, tőle független civil szervezeteket – ez utópiának tűnik.
A nemekre lebontott statisztikák rejtegetése hatalomra lépésétől kezdve jellemző a kormányra: érdekes módon a 2010-es években szép csendben megszűnt a Nők és férfiak Magyarországon című statisztikai zsebkönyv, valamint a Szerepváltozások - Jelentés a nők és a férfiak helyzetéről c. szociológiai tanulmánykötet, amelyek előtte rendszeresen megjelentek. Tehát
Nyilvánvalóan azért, mert számokkal nehezebb vitatkozni, mint szakkifejezésekkel.
Ha már évet értékelünk: mik voltak azok nagy port kavaró esetek, amikről érdemes beszélnünk 2021 kezdetén azért, hogy ne vesszenek a „jótékony feledés homályába”?
Orosz Bernadett ügye a több sebből vérző magyar áldozatvédelmi rendszer – amit adekvátabb lenne „elkövetővédelmi rendszernek” nevezni – állatorvosi lova. Az az arcátlanság, amivel a tetten ért és szabadlábon hagyott elkövető még beperelte áldozatát becsületsértésért, bizonyítja a magyar állam tehetetlenségét: láthatjuk, itt ennyire nincs az elkövetőknek félnivalójuk, és ezt ők maguk is jól tudják.
A döntéshozóknak nem fordul meg a fejében, hogy a következmény nélküliség, az előzetes letartóztatással való spórolás, a távoltartás formalitása és a sorozatosan hozott enyhe ítéletek további elkövetőket biztatnak fel hasonló bűncselekmények elkövetésére?
Makai Viktória támadójának eleve enyhe ítéletét 2020 őszén még tovább enyhítették, a szexuális zaklatás ellen 2017-ben kiálló Németh-Kiss Pálma pedig ügye a mai napig nem zárult le. Az egész életére megcsonkított Renner Erika lelkileg aránytalanul megterhelő kálvárián volt kénytelen keresztülmennie az igaza bizonyítása érdekében: egy sor érzéketlen, inkompetens hatósági dolgozó okozott neki további fájdalmakat. Elfogadhatatlan, ahogy bántak vele.
Az Isztambuli Egyezmény célzott képzéseket ír elő az áldozatokkal kapcsolatba kerülő minden hatósági dolgozó számára, már csak ezért sem fogjuk a kérdést annyiban hagyni. Továbbra is követeljük a magyar jogrendbe illesztését – akár a gender kifejezést tartalmazó preambulum nélkül – ugyanis erre is lehetőség van. Ebből is látszik, hogy
Évek óta küzd a nőkkel szembeni erőszak és a szexizmus ellen. Változott valami az elmúlt esztendőkben?
Amikor 2009-ben megalapítottam társaimmal a Nőkért.hu-t, még mi voltunk az egyetlen magyar nyelvű, aktív, rendszeresen frissülő feminista honlap. Az elkövetkező években ez szerencsére megváltozott: ma már se szeri, se száma a feminista kezdeményezéseknek, csoportoknak és online felületeknek. A feminizmus a közbeszéd részévé vált. Emiatt sokszor ringatom magam abba a hitbe, hogy legalább az alapvetéseket ma már nem kell magyarázni: például azt, hogy a feminizmus nem a férfigyűlöletről szól, de ebben sajnos – elvégre az embert könnyen megtéveszti a saját közege, „buborékja” – időről időre csalódnom kell. Ugyanakkor pozitívumnak látom, hogy egyre több mainstream felület, női magazin, divatlap is nyíltan felvállalja a feminizmus melletti elköteleződését, és vezet be a megszokott repertoárja mellett női jogokkal kapcsolatos témákat.
Relatív javulást látok a családon belüli és párkapcsolati erőszakról való diskurzus terén is. Noha jogi és politikai következményekről még aligha beszélhetünk, ma már mégsem lehet büntetlenül áldozatokat hibáztatni, elkövetőket mentegetni és erőszakot bagatellizálni. Például éppen a Vasárnap.hu a közelmúltban közfelháborodás hatására kénytelen volt eltávolítani egy ilyen hangvételű publicisztikát.
Köszönhetően a NANE egyesület negyedszázados felvilágosító munkájának, valamint az utóbbi években a nyilvánosságot vállaló áldozatoknak is – mint Seres Barbara, Németh-Kiss Pálma, Renner Erika, Orosz Bernadett – a társadalom tudatossága kezd nőni ebben a kérdésben.
Hosszú és elkeseredett harc lesz, amíg a politikai akaratban is megjelenik a nők elleni erőszak felszámolása, de én hiszek a „lassú víz partot mos” taktikájában. Hogy addig hány nő fog még megelőzhető okokból meghalni, az már egy másik kérdés – az ő életük mind a kormány lelkén fog száradni.