Kívülről szemlélve persze most kissé zavarosnak tűnhet a szituáció, hiszen a nyilvánosság előtt a legitim szír kormányzat és az orosz medve szoros szövetségesként jelenik meg, ám ahogy a béketárgyalások közelednek, Moszkva egyre több, kisebb-nagyobb gesztussal jelzi, komolyan gondolták, amikor arról beszéltek, hogy a háború utáni Szíria politikai életében nem ragaszkodnak Bassár el-Aszadhoz.
Politikai túlélőjáték
A szír elnök eközben igyekszik magát nélkülözhetetlenné, és így kevésbé elmozdíthatóvá tenni, amihez a civil lakosság részéről remél legitimációt. Azokon a területeken, ahol az egyszerű kisemberek megtapasztalták, hogy az általuk annyira nem kedvelt Aszad-rezsimnek jelenleg csak sokkal, de sokkal rosszabb alternatívái vannak, újabban egyre népszerűbb a felszabadítóként ünnepelt vezető. Sok esetben még azok körében is, akik egyébként korábban a "lázadókat" támogatták.
A jelenség nem meglepő, hiszen az orosz katonai támogatásnak köszönhetően a szír reguláris erők és a velük szövetséges csapatok (melyek közt egykor a "lázadók" sorait erősítő milíciák is szép számmal akadnak) viszonylag rövid idő alatt jelentős katonai sikereket értek el, ami komoly lökést adott Aszad személyi kultuszának, aki most a honvédő hős szerepében kovácsolhat magának politikai tőkét a helyzetből.
Egy másik ok, ami megszilárdíthatja a vezető pozícióját, az átlag szíriai civilek békevágya. A 2011 óta tartó háborús állapotokkal, a mindennapi terrorral, és az iszlamisták által rájuk kényszerített sarcokkal szemben még az előző rendszer, nyugati értelemben véve cseppet sem szabad rendje, minden hibájával együtt is csábítóbbnak tűnik, mint a szélsőségesek rémuralma.
És az elnök láthatóan úgy véli, a népszerűségből eredő felhatalmazás, valamint a harcának jogosságába vetett hit a világpolitika terén is elegendő lesz ahhoz, hogy pozícióban maradhasson. Egyszerű, és a saját szempontjából életképesnek tűnő logika, ami egy dologgal nem számol: Oroszország érdekeivel.
A moszkvai karmester csendet int
Vitalij Csurkin, Oroszország ENSZ képviselője a héten sokatmondó szavakkal igyekezett lehűteni Aszad harci kedvét:
"Oroszország komoly politikai, diplomáciai, és katonai energiákat fektetett ebbe a konfliktusba, úgyhogy szeretnénk, ha Aszad tiszteletben tartaná ezt. Amennyiben továbbra is ragaszkodik ahhoz az elgondoláshoz, miszerint nincs szükség tűzszünetre, és a végsőkig harcolni akar, akkor az összecsapások nagyon sokáig elhúzódhatnak, ami vérfagyasztó gondolat."
Magyarán Moszkvát a mielőbbi béke és stabilitás érdekli, és ennek érdekében akár eddigi politikai szövetségesét is hajlandó lenne ejteni. Ez a lépés az Egyesült Államokkal való kiegyezést is lényegesen megkönnyítené Putyin számára, ráadásul nem kellene napi szinten, jelentős értékű haditechnikát "pazarolnia" a szír elnök ellenfeleire, ami az alacsony olajárak mellett még úgy is megterheli az államháztartást, hogy a katonai demonstráció jelentős megrendeléseket hozott az orosz hadiipar számára.
Szintén nem elhanyagolható faktor, hogy a permanens fegyvernyugvás mielőbbi beállása jóval közelebb hozhatja Szíria újjáépítésének kezdetét, amiben az orosz ipar, és az orosz befektetők valószínűleg kiemelkedő szerepet fognak játszani (legalábbis a jövőt érintő szír-orosz tárgyalások erre engednek következtetni).
Csurkin azt is hozzátette, hogy Aszadnak az orosz iránymutatást kell követnie, amennyiben méltósággal akarja megoldani a fennálló válságot.
Ebből világosan kiolvasható, hogy az oroszoknak tényleg nem számít, Aszad marad-e hatalomban, vagy sem, nekik csak Szíria széthullásának megakadályozása lényeges. Ezzel megvédhetik az ottani, geostratégiailag fontos katonai érdekeltségeiket, elsősorban a földközi-tengeri haditengerészeti támaszpontjukat.
Önámítás azt hinni tehát, hogy Putyinnak pusztán elvi, vagy humanitárius okai vannak a terrorellenes fellépésre, ahogy azt is, hogy Oroszország nem cserélne pillanatok alatt stratégiai szövetségest, ha a saját világpolitikai érdekei úgy kívánnák.
Úgy tűnik, Aszadnak erről eddig senki sem szólt.