Képzeljük magunkat az apostolok helyébe! Van egy tanítómesterük, aki vadonatúj tanítást hoz az életükbe, aki nem eltörölni, hanem beteljesíteni jött az ószövetségi törvényt, „továbbfejlesztve” azt egy újszövetségi törvénnyé. Hirdeti a szeretet parancsát, reményt ad a bűnösöknek is, amerre jár jót tesz.
És elérkezik nagycsütörtök este, elfogják, koncepciós perben elítélik, majd nagypénteken a legmegalázóbb módon, gúny tárgyává téve keresztre feszítve kivégzik.
Mit gondolhattak az apostolok? Miért történt mindez? Rossz volt a tanítás? Aligha, hiszen a lelkiismeret szavát követte. Rosszak voltak a jó cselekedetek? Nemcsak fogalmilag, hanem tartalmilag is kizárt, hiszen vigasztalt, reményt adott, gyógyított, életet adott vissza.
Az apostolok együtt vannak zárt ajtók mögött, aggódnak, félnek, szívük nyugtalan.
És egyszer csak megjelenik az Isten fiának megvallott, majd mégis megalázott, kivégzett Mester, aki azt mondja:
„Békesség veletek! Én vagyok, ne féljetek!”
Mindkét jézusi mondat fontos üzenetet hordozott az apostoloknak, az evangélisták pedig úgy érezték,
ez az utókor számára is jelentős mondanivalóval bír.
Krisztus „békessége” nem a világékét jelenti, de még nem is az anyagi világ békességét, hanem lelki megnyugvást. Az apostolok magukba zártságának feloldása az első lépés afelé, hogy a mennybemenetel későbbi élményén keresztül életük új szakaszához, a pünkösdi térítői feladathoz eljussanak.
Ezért ne nyugtalankodjon a mi szívünk sem,
mert ha mindent megteszünk életünk jobbá fordulása felé, annak meglesz a gyümölcse. Kérdés persze, hogy valóban mindent megteszünk-e, vagy csak várjuk, hogy jobbra forduljon életünk sora. Ha igen, akkor megleljük azt a Jézus által ígért lelki békességet.
Hasonlóan izgalmas Jézus második mondata. Az „én vagyok” bizonyossága okozatként a félelem elmúltát hozza magával. Ha a Mestert megalázták, megölték, de mégis itt van, akkor nincs mitől tartani – gondolhatták az apostolok felbátorodva. Ez a bátorság vezetett később oda, hogy pünkösdkor világhódító útjára indult a krisztusi tanítás, még akkor is, ha az első térítők, Jézus közvetlen tanítványai, munkatársai tudták, életüket is fel kell áldozni Mesterükért. Ám ha a Mester „én vagyok”-kal köszöntötte őket haláluk után, akkor nekik sincs miért félniük a földi élet elmúltakor.
A „ne féljetek!” üzenetét közvetítette Szent II. János Pál pápa is 1978-as székfoglaló beszédében, melyek a mai, posztmodern kor emberéhez szólnak. A lengyel pápa világosan megmondta, milyen fontos ennek a jézusi felszólításnak eleget tennünk:
„Ne féljetek! Krisztus tudja, hogy »mi lakik az emberben«. De egyedül ő tudja ezt! Manapság az emberek nagyon sokszor nem tudják, hogy mit hordoznak magukban, lelkük mélyén, a szívükben. Sokszor olyan bizonytalanná válik a földi élet értelme. Kételyek árasztják el az embert, és kétségbe is tud esni. Engedjétek tehát – kérlek benneteket, alázattal és bizalommal kérlek –, hagyjátok, hogy Krisztus beszéljen az emberekhez. Egyedül nála vannak az élet, az örök élet igéi!”
– mondta Szent II. János Pál negyvennyolc évvel ezelőtt.
Hogyha „nem félünk” mi sem, akkor eljön a lelki békességünk, mert a feltámadt Krisztus bizonyossága ad erőt ehhez.
Áldott, reményteli húsvétot kívánunk!