Az ember próbálna sietni az éppen beálló villamoshoz, de nehezére esik futni, hiszen csúszik a peron, mint a tükörjég. Az ember odaér a villamoshoz, azt hiszi győzött, de nem egészen: meglepődve tapasztalja, hogy a Nép Dolgozója éppen próbálja rácsukni az ajtót.
Nosza, oda se neki! Végül is két lába van az embernek, a lónak meg négy, valahogy mindenki megtartja az egyensúlyát. Gondolja legalábbis!
Mert a jégpáncélba burkolt peronon úgy megcsúszik, hogy majdnem bevágódik a szerelvény alá.
- Mi a büdös f.szért nem lehet letakarítani a megállót? - kérdezi első indulatában az ember, de csak magában, szerényen, hiszen nem csak fizikai, hanem mentális környezetére is igényes.
- Felhívjuk utasaink figyelmét, hogy leszálláskor fokozottan figyeljenek, mert síkos, csúszós lehet a peron – mondja később az unott, automatikus hang a járműről.
- Ó, a k.rva anyátokat, tényleg? - kérdez vissza ártatlanul az ember, mert ezt észre sem vette korábban.
Majd hozzáteszi magában, serényen:
- A bérlet meg drága. Tényeket én is tudok közölni.
Az emberben, az utazóközönség becses tagjában persze felmerül, hogy talán csak ő értett félre valamit. Lehet, hogy valójában az utastól várják a jég és latyak letakarítását, ő meg bunkó, normasértő módon csak felszállt, mint aki jól végezte dolgát.
Lehet.
De az utas már nem gondolkodik ezen, csak nemes egyszerűséggel belefújja cigarettájának szürke füstjét a balkáni levegőbe.
(Azért igyekeznek.)