A sajtónak köszönhetően Boris Johnson újdonsült brit miniszterelnökről általában az a kép él a magyar emberekben (is), hogy a jellegzetes hajviseletével, ő egy afféle brit Donald Trump, aki a populista korszellem politikai alsó tagozatának szülötte: nagy hangja van, semmihez sem ért, műveltsége és politikai felkészültsége erősen megkérdőjelezhető, de mindent megígér a választóknak. Mi sem áll távolabb az igazságtól, mint az, hogy egy sekélyes és tehetségtelen Trump-imitátor lenne Boris Johnson.
Tény, hogy a brit miniszterelnök fizimiskája nem egy komoly politikus benyomását kelti, karrierje is bővelkedik a vicces, olykor kínos vagy sokszor inkább a politikai korrektséget mellőző, botrányos momentumokban (az elmúlt időszakban bőven olvashattunk ezekről a magyar sajtóban is). Többnyire ezek miatt azonosítják a Trump-jelenséggel, csakhogy Johnson eredetisége mögött – az amerikai elnökkel ellentétben – komoly műveltség és politikai tapasztalat húzódik meg.
A jelenlegi brit miniszterelnök a legjobb iskolákban, a hagyományos angol elit ifjaival kamatoztathatta tudását. Angolból és klasszikus nyelvekből kitűnt társai közül. Többé-kevésbé a magyar sajtót is bejárta egy 2013-as felvétel, amelyen egy televíziós műsorban még London polgármestereként percekig idézett ógörögül az Iliászból. Mivel tanulmányait Brüsszelben kezdte el, ezért kiválóan beszél franciául is. Mindezen képességei már épp elegendőek ahhoz, hogy ne brit Trumpként emlegessük őt.
Itt még azonban nincs vége a különbségeknek. Míg az amerikai elnök a politika előtti életét celebek között és valóságshowkban töltötte, addig diplomája után Johnson neves lapok újságírójaként, illetve tudósítójaként dolgozott. Igaz, ezt az időszakát, vagyis újságírói munkáját számottevő kritika érte, de számos elismerésben is részesült. 2001-től a Konzervatív Párt színeiben parlamenti képviselő, 2008-tól 2016-ig London sikeres polgármestere, 2016 és 2018 között nem éppen finom diplomáciai modoráról emlékezetes külügyminiszter. Egy rövid, de hangos, önként vállalt „parkoló pálya” után jut el a miniszterelnöki székig. Történészként szintén bizonyított, többek között könyvet írt a háborús brit miniszterelnökről, ami 2014-ben jelent meg A Churchill tényező - Hogy csinál egy ember történelmet? címmel (magyarul 2015-ben adták ki az Akadémiai Kiadó gondozásában).
Személyiségek formálják a történelmet
Ha Boris Johnsont érteni akarjuk, akkor a Winston Churchillról szóló könyvét olvasva nem csak szórakoztató írói stílusáról bizonyosodhatunk meg, de személyes politikai nézőpontjához is útmutatót ad, követendő példaként magasztalva fel az egykori háborús brit miniszterelnököt.
„A Churchill-tényező éppen arra mutat rá, hogy egyetlen ember is képes jelentős változásokat elérni”
– írta könyvében. Johnson szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy Winston Churchill nélkül Adolf Hitler beteljesíthette volna hódító céljait, de korántsem ez az egyetlen – noha nem csekély – erénye a brit oroszlánnak.
„A közéletben eltöltött hét évtizedét szemlélve többször is világosan megmutatkozik, milyen hatással volt személyisége a világra és annak eseményeire – jóval többre is, mint amire mostanában széles körben emlékeznek.”
Johnson nem ért egyet a marxista történészek megközelítésével, amely szerint a történelem mindössze hatalmas személytelen gazdasági erők története. Épp ellenkezőleg, a személyiségek vitathatatlan szerepet játszanak a történelem formálásában.
Churchill és Hitler párviadalában (melyről a nemrég elhunyt kiváló magyar származású amerikai történész, John Lukacs is könyvet írt) döntő befolyással bírt a két vezető személyisége. Kevésbé ismert tény, hogy a két férfi majdnem találkozott egymással még 1932-ben, Münchenben. Ez végül Hitler miatt maradt el, ami Johnson szerint sorsfordító pillanat volt. Mint utóbb kiderült, Churchill, aki hosszú éveken át vészharangot kongatott Hitler és a nácik miatt, gyorsan felmérte, hogy nem lehet nekik engedni, és a harc az egyetlen út ellenük. Hitler szintén sokat köszönhetett annak, hogy gyorsan feltérképezte mások személyiségét, de Churchillt súlyosan alábecsülte. Ha 1932-ben találkozott volna vele, talán az ő erejét és képességeit is másképp ítéli meg később.
Kalóz a kapitányi hídon
Boris Johnson nem klasszikus életrajzot írt Churchillről, hanem történelmi kontextusba helyezett jellemrajzot. Végigveszi gyengeségeit és baklövéseit, de arról sem feledkezik meg részletesen beszámolni, hogy miként változott folyamatosan Churchill megítélése. Ha azt nézzük, hogy politikai pályájának első felében túlnyomórészt különcnek, makacsnak, iszákosnak, sokszor nehezen kezelhetőnek, botrányosnak és elvtelennek tartották, akkor olyan nyilvánvaló párhuzamok sejlenek fel, melyek miatt megérthető Johnson rajongása, aki maga is egy végletekig megosztó figura a brit politikában.
„Mint amikor a bálteremben kitör a sikoltozás, mert a hajó kapitányi hídjáról valami kalóz jelentkezik be”
– jellemezte Johnson, hogyan is viszonyultak sokáig Churchillhez.
És lám, milyen reakciók is kísérték Boris Johnson miniszterelnökké válását? Nincs mit szépíteni rajta, szinte hisztérikusan fogadta a közvélemény és a brit politika, mintha most ő lenne a kalóz, aki bejelentkezett a kapitányi hídról. De jegyezzük meg, a Brexit levezénylése - ami a brit történelem egyik legfontosabb fordulópontja lesz, ha végre megtörténik - valóban egy dörzsölt politikust igényel. Ahogy a karót nyelt Neville Chamberlain kevés volt Hitlerhez, úgy Theresa Maynek is – minden jó szándéka ellenére – nagy falat volt a Brexit.
A kérdés az, hogy a brit kilépés a szakadékba vezet vagy egy új fejlődési pályára állítja az Európai Unió béklyóitól (és minden kereskedelmi előnyétől) megszabaduló Egyesült Királyságot. A szakértők és elemzők az előbbi veszélyére figyelmeztetnek, utóbbit rendíthetetlen magabiztossággal ígéri Johnson. Akárcsak az egykori háborús brit miniszterelnök, aki megingathatatlanul hangoztatta a nácikkal való szembeszállást és utasította el a megbékélést. Churchillnek komoly harcokat kellett megvívnia saját háza táján is, szó szerint hajszálon múlt, hogy a brit politikában végül nem a nácikkal békét szorgalmazó hangok kerekedtek felül.
Johnson kritikusai is érzékelik, hogy az új brit miniszterelnök maga is rájátszik a churchilli párhuzamra, de arra figyelmeztetnek: az Egyesült Királyságnak nem egy háborúval kell szembenéznie, hanem egy csődhelyzet elhárításával. Churchillnek a háborús retorika mellett volt elképzelése arról, hogyan kell megállítani a nácikat, és ehhez létfontosságú partnernek tartotta az Egyesült Államokat. Johnson egyelőre csak megegyezés nélküli Brexitet lengetett be és hangzatos ígéreteket tett, bár az amerikai partnerség jelen esetben is fontos lehet, Donald Trump „mesés a szabadkereskedelmi egyezményt” ígért a kilépő briteknek.
Brexitpárti européer?
Jonhson szerepét sokszor bírálták a 2016-as Brexit-népszavazásban. David Cameron korábbi brit miniszterelnök szövetségesének számított, de a kampányban a kilépés pártiak oldalára áll, sőt egyik legvehemensebb arca lett. Egy nyilatkozatában az Európai Uniót egy olyan szuperállamnak nevezte, amilyet Hitler is akart.
Churchilltől sem állt messze, hogy bizonyos kérdésekben saját magának mondjon ellent, majd később visszatérjen „eredeti” álláspontjához. A Johnson életrajzát ismertető cikkekben gyakran meg szokták említeni, hogy brüsszeli tudósítói korszakában nem volt nyilvánvalóan EU-ellenes, ráadásul européer családból származik, ezért pusztán opportunista politikai számításnak vélik a Brexit-kampányban való „átfordulását”.
Cáfolni látszik ezt, hogy a könyvében (ami ugye a 2016-os népszavazást előtt jóval, 2014-ben jelent meg) egy kisebb fejezetet szánt arra, mit is jelentett Churchillnek européernek lenni. A konklúzió erősen spekulatív, Johnson hozzá is tette, azt nem lehet pontosan tudni, Churchill milyen szerepet szánt Nagy-Britanniának. Nem, de Johnson eszmefuttatása sok mindent elárul arról, hogy miként látja országa és Európa viszonyát. Végigveszi példákkal, beszédrészletekkel, hogy miért tartják saját prófétájuknak az eurofilek és az euroszkeptikusok is Churchillt, de végül érezhetően saját maga tesz „igazságot” a vitában. Johnson szerint Churchill úgy akart egyesült Európát, hogy annak Nagy-Britannia csak a patrónusa.
„Igen, Churchill egyesített Európát akart; és igen, a hazáját is látta abban a szerepben, amint segédkezik e boldog unió tető alá hozásában ezen a sok szerencsétlenséget megélt kontinensen. Csakhogy mindezt inkább patrónusi szerepben teszi, vagy mint az események tanúja, nem pedig szerződő fél”
- vélekedett Johnson a könyvében, majd nyomatékosítva így folytatta:
„Annyi szent, hogy Nagy-Britanniának ott volt a helye a templomban, de csak mint vőfély, vagy talán pap, nem pedig a házasuló felek egyike.”
Ezek Johnson szavai, nem Churchillé. Egyértelmű bizonyságul szolgálnak arra, hogy nem 2016-ban lett hirtelen kilépéspárti. Churchillen keresztül a kritikáját is megfogalmazza az Európai Unióval kapcsolatban, és bírálta annak antidemokratikus döntéshozatali mechanizmusát.
1945-ben a második világháború borzalmaiból épphogy felocsúdva megdöbbenést váltott ki, amikor Churchill elvesztette a brit választásokat, így a formálódó új európai közösség tárgyalóasztalainál már nem képviselhette országát. Johnson szerint, ha akkor miniszterelnök marad, „az ő félelmetes vitázó energiájával”, talán rá tudta volna venni a többi európai országot, hogy válasszák a kormányok közötti föderációs megközelítést.
„Ezzel megszabadultunk volna attól a mindmáig nehézkes és néha kifejezetten bosszantó elképzeléstől, hogy a nemzeti, demokratikusan megválasztott kormányokat simán felülbírálhatja egy »nemzetek feletti« testület”
- fogalmazott Johnson. Azt a meggyőződését vetette papírra, hogy ha az Európai Uniónak megágyazó korai megbeszéléseken érvényesülhetett volna a „Churchill-faktor”,
„ki tudja, talán az EU ma egészen más szerkezetű lenne; inkább angolszász jellegű, demokratikusabb.”
Semmi okunk arra, hogy ne drukkoljunk a briteknek
Elég csak visszagondolnunk az Európai Bizottság elnökének megválasztására, hogy az Európai Unió antidemokratikus döntési mechanizmusát ért kritikákat megalapozottnak véljük. Hiába nyerte meg az európai parlamenti választásokat az Európai Néppárt, hiába volt a párcsaládnak csúcsjelöltje Manfred Weber személyében, aki nyilvános vitákon vett részt, és ellátogatott több európai országba is kampányolni, mégis a kormányfőket tömörítő Európai Tanács zárt ajtók mögött született titkos intrikái és alkui szülték meg az Európai Parlament számára egyetlen jelöltként Ursula von der Leyent. Bár a parlament dönthetett volna másképp is, láthatóan belegabalyodott a szövevényes politikai érdekek hálójába.
Ebből a hálóból akarják kivágni magukat a britek, de semmi nem garantálja, hogy nem zuhannak le rögtön a mélybe.
A Brexitet szokás felelőtlenül kampányoló, ígérgető brit politikusok és az általuk megvezetett szavazók nyakába varrni. Ellenben kevés szó esik az uniós bürokrácia felelősségéről, aminek megvan a maga bűne a britek elidegenítésében. Az is hiba, hogy a megsértődött Európai Unió a szakadék szélén hagyja táncolni az Egyesült Királyságot. Ha beleesik, az mindenkinek fájni fog. Európa több, mint a mostani Európai Unió, és a britek ennek az Európának az elválaszthatatlan részei.
Vajon mire megy majd az Egyesült Királyság a Johnson-tényezővel? Churchillről szóló könyve végén Johnson azt írta: azokkal értek egyet, akik szerint sem előtte, sem utána nem termett még csak hozzá fogható sem.
Hogy Boris Johnsont miként értékeli majd a történelem, az attól függ, mit kezd majd a brit kilépéssel. Mindent, amit Churchillről gondolunk, javarészt az határozza meg, amit háborús miniszterelnökét tett hazájáért és Európáért. Az Egyesült Királyság most nem egy élet-halál háború előtt áll, de egy baklövés most a szétesésével fenyeget. Semmi okunk rá, hogy ilyet kívánjuk, semmi okunk arra, hogy ne drukkoljunk Boris Johnsonnak.