Az úszás sem egészen mentes a teljesítményfokozó szerek használatától, de a doppingügyek tekintetében talán a profi kerékpársport az egyik leginkább érintett. Olyannyira, hogy azt is mondják, a bringások egyfajta kísérleti nyulak az iparág számára.
Abban nincsen semmi különös, hogy sportolók mindent elkövetnek a lehető legjobb eredmény érdekében. A dopping nagyjából azzal egyidőben kezdett terjedni, illetve fektettek mind több energiát a fejlesztésébe, hogy a sport megindult az elüzletiesedés útján.
Szponzorok álltak versenyzők mögé, akik érthető módon azt szerették volna, ha az általuk támogatott sportoló jó eredményei összefonódnak a cég nevével. A sportolók, adott esetben komplett klubok pedig mindent megtettek, sokszor jóval a legálison túl is, hogy eredményt érjenek el, amivel biztosítani tudják magukat anyagilag, a szponzorok, illetve a versenyek pénzdíjai által is.
A dopping tehát van, használják, és nyilván sokkal többen, mint amennyien végül lebuknak.
És itt felmerül egy elvi kérdés:
ha használják, és nem buknak le, így tiltott előnyre szert téve jobbak másoknál, akkor beszélhetünk-e tiszta sportról, becsületes versengésről?
Szerintem nem.
Várható-e, hogy a dopping elleni küzdelem egyszer végül győz, és így sikerül megtisztítani a profi sportot a teljesítményfokozóktól? Szerintem nem.
Az egyenlő esélyekhez közelebb állna-e az a gyakorlat, hogy mindenki számára engedélyezik a dopping használatát? Pontosan felhívva a figyelmet a szerek veszélyeire, aztán mindenki döntse el, hogy mennyire fontos neki az eredmény, illetve mennyire az egészsége, az élete.
A tavalyi olimpián gondoltam bele ebbe a kérdésbe mélyebben, de nem jutottam sokra a válasszal. Mert nem tudom. Ezért csak kérdezek.
Ilyenkor érdemes "vagy-vagy" szituációba képzelnie magát az embernek: ha szavaznom kéne, akkor ma amellett tenném le a voksomat, hogy üldözzük a doppingot, ahogy csak lehet. Már csak az egészség védelmében, a következő generációk érdekében is.