Nem szerethet mindenki - arról, hogy kik vagyunk, és kik nem

Nem szerethet mindenki - arról, hogy kik vagyunk, és kik nem

Furcsa választáson vagyunk túl. A messze legtöbb szavazatot gyűjtő párt saját célkitűzéseihez és a közvélemény várakozásához képest is gyengén szerepelt, győztesként pedig két olyan politikai erőt ünnepelnek, amelyekre a szavazóknak külön-külön az egyötöde sem, de még együtt is kevesebb, mint a harmada voksolt.

A valóság pedig az, hogy május 26-ának egyetlen igazi nyertese sem volt, csupán vesztesei: összességében az egész nemzet, a pártok közül pedig az a kettő, amely e nemzet legszélesebb rétegeinek érdekképviseletét vállalta fel.

Az első három helyen olyan politikai erők végeztek, amelyek világnézeti, generációs és erkölcsi szempontból is nagyon különbözőek. Két közös tulajdonságuk azonban mindenképpen van: a társadalom egy szűk, felső rétegének érdekeit képviselik, és közben mégis a legszélesebb tömegeket képesek maguk mögé állítani.

Iszonyú paradoxon ez, amelynek okait még jó ideg kutatjuk, elemezzük. Néhány tanulság azonban már most látszik, és ezekkel minél hamarabb meg kell kezdeni a szembenézést.

Tudomásul kell vennünk, hogy a demokráciában, különösen annak ká-európai mutációjában nem az a legfontosabb kérdés, mit képviselsz, hanem az: kik érzik úgy, hogy képviseled őket?

Lehet, sőt morális kötelesség is magas színvonalú, a közjót a lehető legszélesebb körben előmozdító programot alkotni, az országos és globális problémákra okos, igazságos, tisztességes válaszokat adni, aztán ezeket minél több emberrel megismertetni. Ez azonban édeskevés a politikai sikerhez. A választók döntő többsége ugyanis elsősorban nem programot és megoldásokat akar – hanem közösségre vágyik. És ez nem azért van, mert önálló véleményalkotásra képtelen birkák (bár sajnos szép számmal vannak köztük ilyenek is), hanem azért, mert emberi lények.

Akiknek az egyik legfontosabb lelki igénye a többes szám első személy, a "mi" élményének megélése. Ehhez pedig az elmúlt időszakban sem az LMP, sem a Jobbik nem segítette igazán hozzá őket.

Ennek a két pártnak ugyanis az volt a fő üzenete, hogy mindenkit – vagy legalábbis mindenkit, aki elégedetlen a jelenlegi rezsimmel – képvisel. Hónapokon át kínosan ügyeltek arra, hogy egy félmondattal se menjenek szembe egyetlen potenciális ellenzéki társadalmi, vagy ideológiai csoport gondolkodásával, érzéseivel sem. Mert elhitték, hogy ez a számos törésvonal mentén megosztott tömeg egy egységes egészt alkot, amelyet minden más szempontot felülírva köt össze Orbánék leváltásának akarata. Ezért aztán semmiképp nem akar "veszekedést""széthúzást" látni az ellenzéki oldalon. Csakhogy, azok a baloldali és liberális erők, akik látszólag a leglelkesebb révületben kántálták az összefogás mantráját, valójában nagyon is tudatosan törekedtek arra, hogy közben kifejezetten a saját célközönségüknek is daloljanak. Ők ugyanis sajnos már korábban felismerték azt, amivel az LMP-nek és a Jobbiknak most a kijózanító pofontól szédelegve kell szembenéznie: 

Az ellenzékiség helyzet, és nem identitás, a hatalommal szemben álló politikai erők együttműködése pedig felismert szükségszerűség, és nem stratégia. 


E két párt politikusai senkit sem akartak megbántani – és ezzel éppen a sajátjaikat sikerült megbántaniuk. Akik éppen azt várták volna tőlük, hogy a racionális érvek mellett adjanak nekik irracionális lelki muníciót is, amikor egy országnyi fideszes és DK-s plakáterdőben bolyongtak. A NER aljas és törvénytelen módszerek sorával gondoskodott róla, hogy szinte csak Orbán Viktor, vagy Dobrev Klára neve jöhessen szembe velük az utcán, és ennek nyilván komoly hatása volt az eredményre is.

De a helyzet az, hogy a mindenkinek való megfelelés kényszerzubbonyát a Jobbik és az LMP magától vette fel.

Mert elhitték, hinni akarták, hogy ha tényleg mindenki számára jobb és emberibb jövőt kínálnak, akkor mindenki szeretni fogja őket. Csakhogy ez nem így működik. Ahogy Presser Gábor klasszikusa szól:

 

„Lehetsz jó, és lehetsz jobb,

És a szíved lehet még nagyobb,

És a jó pontok nem férnek el a jegyzőkönyvben.

És lehetsz hős, ó, nagyon nagy,

És már mindened szétosztottad,

És a szobor már kész, és egy csapat zenész már húzza.

(…)

de még nem tudod, nem tudod,

 

R1. Hogy hiába hüppög mindenki,

Hiába ujjong mindenki,

Hiába ordít mindenki,

Nem szerethet mindenki.”

 

Most egyszerre vicsorít ránk a 2010 előtti és utáni rémálom. És mi csak egy saját álmot szegezhetünk vele szembe, olyat, ami csak a miénk, vállalva azt, amilyenek vagyunk.

Nem fog érte mindenki szeretni minket. Nincs is rá szükség. Nekünk kell már végre szeretni magunkat, egymást és az álmunkat. Ha ez sikerül, mi leszünk a legjobban meglepve, milyen sokan állnak majd mögénk.