Most módunk volt megtapasztalni, hogy mennyit számítanak az érzelmek a lengyel politikában, különösen a külügyi témákban. A magyar médiaorgánumok, köztük az Alfahír is beszámolt arról, hogy milyen tömeges támadás érte Orbán Viktor Facebook-oldalát a Jog és Igazságosság Párt (PiS) által vezetett kormány támogatói részéről, valamint arról is, hogy mekkorát csalódtak a Fidesz-vezetőnek az Európai Tanács ülésén tapasztalt viselkedése miatt.
A Tusk megválasztásával kapcsolatos érzelmek és a Nyugat-Európával szemben érzett kisebbrendűségi komplexus a lengyel társadalomban is érezteti hatását, ezért a legfrissebb közvélemény kutatások szerint a liberális ellenzéki Polgári Platform (PO) támogatottsága nőtt; a 2015-ös választások óta először kerültek közelebb a PiS-hez.
„Bosszúálló Kaczynski”
Miért nem támogatja a lengyel kormány Tusk-ot? A lengyel és a külföldi médiában sok helyen megjelent, hogy ez a PiS-elnök Jaroslaw Kaczynski bosszúja, aki Tusk-ot hibáztatja a testvére, az akkori elnök Lech Kaczyński halálát okozó 2010-es szmolenszki tragédia miatt.
Ez a magyarázat azonban hamisnak tűnik, mivel Kaczynski már többször bizonyította, hogy képes megbocsátani és a 2010-es elnökválasztási kampány során kerülte Szmolenszk témáját, valamint békülékeny hangnemű levelet küldött az orosz népnek. A PiS 2015-ös győzelme is a lengyel középjobb tábor konszolidációjának az eredménye, hiszen Kaczynski visszafogadta a pártlistára azokat az egykori PiS-politikusokat, akik néhány évvel ezelőtt szakadást okoztak a pártban, és keserű szavakkal támadták őt.
Ebben a tekintetben Tusk sokkal rosszabbul áll. A PO elnökeként nem tűrte a neki címzett kritikákat, így a kormányzása utolsó éveiben párton belüli ellenzéke már nem is volt.
Mindenkit, aki veszélyes lehetett volna a pozíciójára, eltávolított a pártból, vagy maguktól hagyták ott a PO-t, mert ilyen ellenséges hangulatban nem tudtak dolgozni. A legfontosabb és legnagyobb jelentőségű eset az európai politikai színtéren történt, még 2004-ben, amikor Bronislaw Geremek esélyt kapott, hogy az Európai Parlament elnöke lehessen. Tusk akkor nem támogatta a lengyel jelöltet, mert négy évvel korábban Geremekkel szemben veszített egy már nem létező, a magyar SZDSZ lengyel megfelelőjének tekinthető párt elnöki székéért folytatott küzdelemben. Kár, hogy a két héttel ezelőtti választás során erről az esetről nem sok szó esett...
Tusk nem adott lehetőséget
Az igazság az, (és egyben a PiS-környéki véleményformálók fő érve), hogy Tusk nem sokat tett azért, hogy a jelöltségét támogatni lehessen. Az újraválasztás témájával a média hónapokon keresztül foglalkozott, és a kormány képviselői minden alkalommal elmondták, hogy az Európai Tanács elnöke egyszer sem kérte a támogatásukat, sőt Beata Szydlo miniszterelnökkel tavaly szeptemberben találkozott utoljára. A PiS szerint a kormány nem támogathat olyan jelöltet, aki nem mutatja be az eredményeit és a új ciklusra vonatkozó programját. Nehéz lenne tagadni, hogy Tusk már többször jelezte, hogy számára Angela Merkel német kancellár támogatása a legfontosabb.
Ezért többször is hangsúlyozta, hogy nemhogy nem keresi a lengyel kormány támogatását, de egyenesen azt akarja, hogy mutassák ki az elutasításukat vele szemben. Ezért Tusk több alkalommal is támogatta a balliberális ellenzék akcióit, és nem tiltakozott az ellen az elképzelés ellen sem, hogy az EU szankciókat léptessen életbe Lengyelországgal szemben.
Ugyanakkor viszont Tusk sohasem szólalt fel a lengyel érdekeket sértő német beruházások ellen vagy az Északi Áramlat ügyében, pedig az összhangban lett volna az EU-szolidaritás elvével (amiről annyit szeret beszélni). Csak az utolsó EU-csúcson, a lengyel és a dán kormány nyomására jelentette be, hogy közvetíteni fognak az ügyben.
Mi a helyzet Saryusz-Wolski-val?
Nem lehet ugyanakkor szemet hunyni a PiS-nek az egész ügyben tanúsított képmutatása felett sem, hiszen amióta Tusk az Európai Tanács elnöke lett, folyton azt hangoztatták, mennyire nincs jelentősége ennek a posztnak. Ráadásul, a PiS egyik EP képviselője egy évvel korábban azt írta valamelyik újságban, hogy a PiS-kormány támogatni fogja Tusk újraválasztását. A csúcstalálkozó előtti napokban azonban megváltozott a narratíva, főleg amikor a kormány Jacek Saryusz-Wolski jelöltségét kezdte támogatni. Érdekes kérdés, hogy a PO-s politikus miért tette meg ezt a lépést, bár az igaz, hogy Saryusz-Wolski sokáig nem értett egyet a pártja irányvonalával az európai politikai kérdésekben. Miután végül meg sem hívták az EU-csúcsra, felmerül a kérdés, hogy a PiS a várható kudarc előtt ígért-e neki valamilyen pozíciót, például a külügyminiszteri posztot.
Saryusz-Wolski 2004 óta volt a PO és az EPP képviselője az Európai Parlamentben, korábban pedig a lengyel EU-integráció egyik élharcosa volt. Tudósként már a kommunista uralom alatt is az európai integrációval foglalkozott, a rendszerváltás után pedig a témával kapcsolatos kormányzati feladatokat kapott. Mindamellett Saryusz-Wolski mindig ellenezte, hogy a lengyel belügyeket a nemzetközi színtéren kiteregessék, és a 2015-ös választások óta szemben állt a PO vezetőivel. Ebben a történetben az a legviccesebb, hogy néhány hónappal ezelőtt a balliberális média kedvence volt, most pedig olyan súlytalan figurának állítják be, mint akinek semmi jelentősége az európai politikai színtéren.
„Nincs alternatíva”
Angol miniszterelnökként Margaret Thatcher azzal a szlogennel védte a politikáját, hogy „nincs alternatíva”. Külpolitikai tekintetben most ugyanezt mondja a PiS, bár az EU-csúcs után Witold Waszczykowski külügyminiszter kijelentette, hogy mostantól Lengyelország meg fog akadályozni egyes EU-s kezdeményezéseket, és nem kezeli az Uniót „altruisták klubjaként”. Mindez azonban semmit sem változtat abban a tekintetben, hogy a kormány nagyon aggódik az EU-val való szembenállás miatt. Ezért nem fejlődnek a kínai kapcsolatok és semmi esély az Oroszországgal való párbeszéd megkezdésére sem. Emiatt pedig a Szydlo-kormányt továbbra is le fogják kezelni a nyugati vezetők, hiszen Lengyelországnak külpolitikai téren nincs alternatívája.
Maurycy Mietelski