ISTEN ÉLTESSEN, MAGYARORSZÁG!
Augusztus 20-a számunkra, magyarok számára nem egy átlagos nap, nem is csak egy átlagos ünnep. Az egyik legfontosabb nap az évben, amikor arra emlékezünk, hogy megszületett nemzetünk, és megszületett az az állam, amelyet az elmúlt bő ezer évben óvtunk és védtünk, érte tűzbe mentünk, életünket áldoztuk, harcoltunk érte belső és külső ellenségekkel egyaránt. Ez pedig független attól, hogy ma, 2026-ban viták vannak arról, hogy kevés vagy sok pénzt költsön a politika ennek megünneplésére, vagy hogy egyes tereinket mivé változtatják a nap során, mert a szellemiség mindig a matéria fölött áll.
Bő ezer évvel ezelőtt, sok-sok évszázadnyi vándorlás után a honfoglaló törzsek hazatértek és újra birtokba vették a Kárpát-medencét. Útjuk során megannyi értékes tudást, tapasztalatot szereztek, mellyel felszerelkezve benépesítették a régi-új földet. Innen kiindulva egész Európa megismerte őseinket egészen az Atlanti-óceánig, és rettegték nyilainkat. Pedig alig pár évvel megérkezésünk után, még Árpád idejében, meg kellett védenie őseinknek a szerzett földet, melyet a pozsonyi csatában sikeresen meg is óvtak harcosaink.
A kalandozások korát követően új időszámítás kezdődött, melynek során a korábban a nyugatiak által vad, pogány népnek tekintett magyarok döntöttek és az államalkotás útjára léptek: próbáltak beilleszkedni a kontinens mindennapjaiba, megismerkedtek a keleti, később pedig a nyugati kereszténységgel. A magyarságnak mindig szembe kellett néznie önmagával a legfontosabb pillanatokban; gyakorlatilag egész történelmünk során kísértett minket ez az állapot. Ez ebben az esetben sem volt másképp.
Az örök dilemma
„Valakinek holnap le kell győznie a sötétséget,
Valakinek holnap át kell lépnie a saját árnyékát.
De mondd, Te kit választanál?”
Szent István előtt már apja, Géza fejedelem is azt az utat járta be, hogy a magyarság ősiségét megtartva a kereszténység irányába tett számos lépést. Így többek között ő is felvette a nyugati kereszténységet, míg mások a bizánci vallást kezdték el követni, noha az ősi magyar hagyományokat, vallást és kultúrát is sokan gyakorolták ezzel párhuzamosan – így maga a fejedelem is, aki „elég gazdag volt ahhoz, hogy két istent is tiszteljen.” Egy államalapítás és a nép nemzetté formálása azonban sosem volt könnyű. Ennek a nehéz feladatnak jelentős része fiára, Istvánra maradt, akit apja már szigorú keresztény nevelésben részesített. Ő pedig vállalta, hogy a magyarságot kereszténnyé teszi, ha kell, tűzzel-vassal, akár zsarnoki módszerekkel.
Egy keleti nép nyugaton
A történelem egy dolgot bizonyított: nem tévedett, a népek tengerében a magyarság megmaradt. Nemzetünk régi tragédiája, hogy általában csak egy úton tud haladni. Ez az út ezer évvel ezelőtt az István-féle volt. Az egymás között zajló polgárháború után a keletiségünk, az ősi kultúránk, vallásunk, hagyományaink egy jelentős része Koppánnyal és a követőkkel együtt a porba hullott, és pár évtized alatt megszűnt létezni.
A Magyar Királyság megszületett, Istvánt királlyá koronázták a pápától kért koronával, törvényeivel békét, biztonságot teremtett az évek alatt, a keresztény egyházat pedig megszervezte. A későbbi évtizedekben egyre nőtt a királyság területe, erősebbé vált, megerősödött kulturálisan, és nőtt a népesség. Magyarország szuverén, független hatalmi központtá vált a középkorban, annak ellenére, hogy jelen sorok írója nagyjából egy kezén meg tudja számolni, hogy a történelmi ország királyai közül ki volt kiemelkedő.
Nem árulok el nagy titkot, ha a példaképemnek számító királyom, Szent László, a lovagkirály 1083. augusztus 20-án szentté avatta elődjét, akkor bátorkodom Istvánt is az egyik olyan uralkodónknak tartani, aki nélkül az az ország nem létezne, amelyben – igaz, jelentősen meggyengülve és sok esetben csak dicső múltunk után sóvárogva – a mai napig is élünk. István ezer évvel ezelőtt döntött: önálló, erős országot akart szervezni keresztény alapokon, egy független nemzetet, melytől senki se vitatja el szabadságát, önállóságát, létezését.
Ma, 2026-ban sem lehet más reményünk és álmunk: sokat szenvedett, kiszipolyozott országunkat fel kell emelnünk, önálló, szuverén, büszke, másoktól nem függő nemzetet kell teremtenünk. Mert erre kötelez a múltunk, és csak így lehet jövőnk otthonunkban: a Kárpát-medencében.
Márai Sándorral egyetértve augusztus 20-án „nem egy győztes csatát, nem egy király születését ünnepeljük, hanem önmagunkat: azt a csodát, hogy ezer év viharai után is itt vagyunk, és magyarul beszélünk Európa közepén.”
Isten éltessen, Magyarország!