(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Fiola Attila gólját az eredeti, Hajdú B. István-féle kommentárral csak jóval a meccs után láttam. Nem azért, mert kint voltam a Puskás Arénában a franciák elleni —szó szerint — világraszóló 1-1-en, hanem mert a gól pillanatától kezdve úgy két percig ünnepeltünk a baráti társasággal, akikkel együtt néztük a meccset. Egyszerűen szürreális élmény volt, hogy Magyarország megszerzi a vezetést az aktuális világbajnok ellen, ennek megfelelően szinte feldolgozhatatlan volt az öröm is. Abban a pillanatban ugyanez az öröm több millió magyar embernek volt az öröme, a kollektív élményünk. Amit aztán betetőzött a játékvezető hármas sípszava, amikor hivatalossá vált, hogy pontot szereztünk Franciaország ellen.
A gól kapcsán eszembe jutott két dolog: egy barátom, akivel korábban sok-sok (Fradi- és válogatott) meccsen voltunk kint, a kisfiával együtt volt ott a Puskás Arénában, akinek ez volt az első meccse nagy stadionban. Micsoda élmény lehet neki most ez a meccs, egy vezetést jelentő gól, egy pontszerzés, ünneplés, boldog játékosok, boldog szurkolók, a Himnusz éneklése stb.
A másik, ami beugrott, több ponton is kapcsolódik a szombati bravúrhoz: az eredmény, annak alakulása, a helyszín, a két csapat játékereje közötti különbség: 1990-ben Európa-bajnoki selejtezőn a Népstadionban úgy játszottunk nagy meglepetésre 1-1-et a világbajnoki bronzérmes Olaszország ellen, hogy mi vezettünk, és ők egyenlítettek. Ahogyan vélhetően a barátom kisfiának meghatározó élménye lesz a szombati magyar-francia, úgy – bár én akkor nem voltam kint a stadionban – nekem is az volt a bravúros 1-1 az olaszok ellen. Emlékszem, annyira izgatott voltam, hogy meccs után sokáig nem bírtam elaludni, hanem Disztl László gólját ismételgettem magamban, és lelkesen soroltam a többi játékost, Kiprichet, Kovács Kálmánt, Limperger Zsoltot stb.
Lehet persze nem érteni, nem átélni, hogy mi a jó a fociban, egy ilyen nagy meccsben, egy gólörömben, a játékosokkal együtt részese lenni egy ilyen élménynek. Ez szubjektív dolog, mint ahogyan nem mindenki operarajongó, vagy mások meg a színházzal nem rezonálnak ennyire együtt. Nincs ezzel gond. Az viszont már elég objektív, hogy a foci valamiért kimagaslik a többi sportág közül, ami miatt emberek milliárdjait képes megmozgatni egy-egy nagyszabású sorozat – világbajnokság, Európa Bajnokság, Bajnokok Ligája.
Ha most, ezekben a napokban a magyar fociról beszélünk, akkor a stadionépítések, a TAO-rendszer, az ezekhez kapcsolódó politikai, gazdasági relevanciák helyett érdemes inkább azokra a játékosokra, és az ő teljesítményükre fókuszálni, akik gyerekkoruk óta erre készültek, készülnek, ezért edzettek, ezért edzenek, hogy bekerüljenek a legjobb magyar labdarúgók közé, hogy címeres mezben próbáljanak helyt állni más országok legjobbjai ellen. Jelen esetben az aktuális címvédő, illetve az előző két világbajnokság győztese ellen. A helytállás már a portugálok ellen is megvolt, tényleg kis híja volt a pontszerzésnek, de ami akkor elmaradt, azt megcsináltuk a világbajnok franciák ellen.
Rossz értelemben, de bravúrnak tekinthetők azok az elvakult magyar foci-gyűlölők is, akiket egy olyan (sportszakmai objektivitás szerint is) világraszóló eredmény sem képes kizökkenti az utálkozásból, a butaságok szajkózásából, mint a világbajnok franciák elleni döntetlen. Például, hogy miért lenne már siker az 1-1, hiszen a siker az, ha győz a csapat. Gondolom, ha győztünk volna, akkor az merül fel izzadságszagú kritikaként, hogy hazai pályán miért csak egy góllal nyertünk. De vannak ennél sokkal egyszerűbb kötekedések is, mint hogy a magyar játékosok falábúak, vagy ha ennyi pénzt keresnek, akkor már csináljanak is valamit, más pedig egyenesen leküldené őket a bányába.
Félreértés ne essék: természetesen nem általánosítok, hiszen sok – és ezt a buzgó kormánypártiaknak is el kell fogadni – ellenzéki, vagy potenciális ellenzéki szavazó szurkol a nemzeti tizenegynek, és ennek a lelkesedésnek az őszinteségét egyszerűen senkinek nem szabad megkérdőjelezni pusztán amiatt, hogy a másik egyébként mit gondol a sportfinanszírozásokról, a stadionépítésekről, vagy általában az ország irányításáról, Orbán Viktorról. A válogatottnak szurkolás joga ugyanis nem csomagban „kapható”, nem kell hozzá egyetérteni minden kormányzati döntéssel. És persze aki nem akarja, az ne értékelje a sikert elérő játékosok, a szakmai stáb erőfeszítéseit, azt viszont fontolja meg, hogy mennyire vehetők komolyan az egyéb meglátásai, kritikái, ha elvakultságában a valóságot kikerülve is képes csak azért is fröcsögni, utálkozni.