(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Hogy a koronavírus sokkolta a teljes világgazdaságot, az tény. Felborult a munkaerőpiac, leállt a termelés a külföldi nagyvállalatok gyáraiban, emiatt a hazai beszállítóknál is, a korábbi nagy felvásárlások (lásd: „tésztapánik”) után pedig zuhan a fogyasztás. A csökkenő gazdaság miatt csökkennek az állami adóbevételek is.
Mit tesz ilyenkor egy kormányzat? Az állam működéséhez, a gazdaság újraindításához, valamint természetesen a járvány elleni védekezéshez szükséges pénzt a tartalékokból fedezi.
Vannak országok, amelyek az elmúlt években bőven képeztek fel nem használt tartalékokat. Csehországban például Andrej Babiš miniszterelnök több mint három hete 100 milliárd koronás (mármint cseh korona…) közvetlen támogatást, valamint 900 milliárd koronás hitelajánlatot jelentett be a válság sújtotta cégek számára. Ez összesen 13 ezer milliárd forint! (A cseh gazdaság másfélszer akkora, mint a magyar, tehát ez olyan, mintha Orbán Viktor 8 ezer milliárdos élénkítő csomagot adna. A szombati kormányinfón hatod ekkora összegről, 1345 milliárdról volt szó.)
A csehek úgynevezett anticiklikus gazdaságpolitikát folytattak az elmúlt években. Ami azt jelenti, hogy bár „megy a szekér”, pompásak a világgazdasági körülmények, a rendelkezésükre álló pénzt nem költik el, hanem tartalékolnak olyan időkre, amikor rosszabbak lesznek. Ne adj’ Isten, sokk éri a gazdaságot!
Ez a gondolkodásmód egyáltalán nem új, egy háromezer évvel ezelőtt lejegyzett történetben egy bizonyos József nevű zsidó igen szép sikereket ér el ezzel az egyiptomi fáraó udvarában. Pedig nem tett mást, mint megfejtette a fáraó álmát a hét kövér és hát sovány tehénről, valamint a hét dús kalászról és a hét száraz kalászról. (A hét év egyúttal a klasszikus gazdasági ciklust is bemutatja.)
A csehekkel ellentétben Magyarország viszont úgynevezett prociklikus gazdaságpolitikát vitt az utóbbi időszakban. Ezt ahhoz a biciklistához hasonlítanám, aki teker akkor, amikor hátszele van. Így természetesen gyorsabb, mint a többiek. Csakhogy ha a hátszél szembeszéllé fordul, vagy egy meredek emelkedő következik, akkor a már befektetett energia bizony hiányozni fog.
Most itt tartunk. Tartalékaink viszonylag alacsonyak, a gazdaság újraindításához és a járvány elleni védekezéshez édeskevés. Mit tud tenni ilyenkor egy kormányzat? Hitelt vehet fel, rekvirálhat, adót emelhet. Az Orbán-kormány az utóbbi két lehetőséget választotta.
A multinacionális kereskedőkre és a bankokra különadót vet ki, ebből körülbelül 90 milliárdos bevételre számít. Ne legyenek illúzióink: ők – az eddigi tapasztalatok alapján – ezt a többletterhet legalább részben, de lehet, hogy teljes egészében át fogják hárítani a vevőkre, ügyfelekre, közgazdaságtanilag: a háztartásokra. Röviden: a magyar családokra. Nem a sci-fi kategóriába tartozó rémhírterjesztés ez, hiszen
– mindezt Orbán Viktor kormányfősége alatt.
A rekvirálás pedig legjobban az önkormányzatoktól elvonni szándékozott gépjárműadóban mutatkozik meg. Ez az adónem sokáig a településeknek 100 százalékban átengedett központi adó volt.
Akkor a fideszes településvezetők tiltakoztak teljes egyetértésünkkel, most az ellenzéki polgármesterek jogos tiltakozása miatt kell igazat adnunk nekik. Ugyanis helyben mindig jobban tudják, mi szükséges, mint a Köztársaság téri MSZ(M)P- vagy a Lendvay utcai Fidesz-székházban.
A cseh és a magyar kormány ellentétes gazdaságpolitikájának most isszuk meg a levét. Most látjuk, mennyire felesleges és csak a rövid távú gazdasági érdeknek volt szükséges az a stadionszék vagy a felcsúti kisvasútnak az padja, amire eddig még egyszer sem ült senki. Ennek az árát, a hosszú távú gazdasági gondolkodás szándékos háttérbe szorítását most fizetjük meg. Reménykedjünk, hogy minél hamarabb túl leszünk rajta!