Egy forró nyári délelőtt felszálltam a villamosra. A nagyvárosi hőségtől feszült emberek egymás jelenlétét is nehezen viselve minél kevesebb interakciónak kitéve magukat, haladtak úti céljuk felé. Ekkor felszállt egy háromgyermekes édesanya. Pont olyan, mint amilyennek napjaink kormánya az ideális nőt képzeli. Két kislányt és egy babakocsit vonszolt fel magával. Igen, vonszolt. A kocsival senki nem segített, a cserfes kislányok pedig egymást túllicitálva nyűgösködtek, gondolom szintén a melegtől. Volt ülőhely, hát leültek, igaz nem közvetlen egymás mellé. Az egyik kislány hangosan kérdezgetett, mozgolódott, míg a másiknak, aki előttem ült egy büdös bogár ragadta meg a figyelmét, ami az ablak felé tekintgetett, kiutat keresve ideiglenes csapdájából.
"Mi az anya? Nézd! Fúj, ez erre jön!" - hallatszódtak a magas hangú kiáltások.
A családon látszott, hogy nem magasan kvalifikált közegből érkeztek. Az anya gyermekeit túlhangoskodva próbált rendet teremteni, mert tudta, hogy szinte mindenkit zavarnak. Gondolom ő már többször tapasztalta azt, ami bennem ott és akkor megdöbbenést keltett. Körülnézve csak szemforgatást és megvető pillantásokat láttam. Az ítélkező távolságot tartva mindenki jobban tudta, hogy mit kéne tennie a szülőnek és hogyan kéne "rendre" nevelnie gyermekeit.
Szóba elegyedtem a büdös bogártól rettegő kislánnyal, aki végigbeszélte a negyedórás utat. Nem volt rossz gyerek, csupán gyerek, természetéből adódóan kíváncsi. Érdekes volt megélni, hogy amint beléptem a kislány által kinyitott ajtón és átkerültem a képzeletbeli üvegfal túloldalára, én is a kinéző tekintetek kereszttüzében találtam magam. És érdekes volt megtapasztalni az édesanya háláját is, aki -talán az akkor viselt kiskosztüm miatt- félve kérdezte meg leszálltomkor, hogy értelmesen beszélt-e a kislánya, majd mosolygós integetéssel búcsúztak, mikor a villamos elsuhant előttem.
Látva a társadalom hozzáállását, azon kezdtem töprengeni, hogyan vezethetett idáig saját kényelmünk védelme és változtathat-e ezen az, hogy a kormány ilyen-olyan támogatásokkal, esetleg egy-két plakáttal megtoldva próbálja növelni a születések számát.
Hogyan várhatnánk el, hogy csökkenjen az abortuszok és növekedjen a gyermekvállalók aránya, miközben van, hogy még az egészséges, sokgyermekes családnak is megvető pillantások jutnak? Mit kezdene ez a villamoson ácsorgó tömeg egy autistával vagy egy Down-szindrómással?
Aztán ott a másik kérdés. Hogyan várhatjuk el egy nőtől, hogy többszörösen anyává váljon, mikor a házasság szentsége már csak nyomokban lelhető fel napjainkban? Válás esetén pedig mindkét fél számára ott a sokszor kilátástalan létbizonytalanság.
Június 16-án Ferenc pápa a Családtársulatok Fórumának delegációját fogadta a szervezet fennállásának huszonötödik évfordulója alkalmából. Rögtönzött beszédének részletei körbejárták a világsajtót, melyből csak az szűrődött le, hogy a homoszexuális házasság és az abortusz ellen szólalt fel, miközben a nőket arra biztatta, hogy nézzék el párjuk félrelépéseit. Pont a lényegi rész maradt ki azonban a szemlékből.
A katolikus egyházfő szavaiban a boldog élet titkára mutatott rá. A családi harmónia megteremtésére, ami az ember emberségének bölcsője és legnagyobb támasza. A legkisebb közösség, ahol, ha rend van, idővel a társadalom is helyreáll.
"A család kaland, szép kaland! Manapság annak vagyunk tanúi – fájdalommal mondom –, hogy sokszor úgy kezd valaki családalapításba vagy úgy köt házasságot, mintha lottózna."
„Fogjunk bele. Ha megy, megy, ha nem megy, akkor töröljük a dolgot, és új lappal kezdünk.” Felszínes megközelítése ez a legnagyobb ajándéknak, amelyet Isten az emberiségnek adott, a családnak.
Ferenc pápa a házasságok mozgatórugóit is kritizálta. Úgy véli, manapság a kései házasságok leginkább azért jönnek létre, hogy a feleknek legyen egy gyerekük, pedig a házasság nem ennyiből áll, hanem "olyan, mint a tésztafőzés: mindennapi feladat, amiben a szerelem kihívás a férfi és a nő a számára is."
"Mi a legnagyobb kihívása a férfinak? Hogy a feleségét nőbbé tegye. Nőbbé. Hogy mint nő növekedjen. És mi a nő kihívása? Hogy férjét férfibbá tegye. És így fejlődnek mindketten."
A házasság és az emberi kapcsolatok legfontosabb építőkövekének pedig a türelmet, a várni tudást tartja. Ez verte ki a biztosítékot a feministáknál, mondván, hogy a nőknek nem kell elnézni a félrelépéseket. De ha nem a nyers szavakra, hanem a mondanivalóra koncentrálunk, akkor sokkal árnyaltabb képet kapunk:
"Várni. Az életben előfordulnak válsághelyzetek – erős válságok, csúnya válságok –, melyekben még a hűtlenség ideje is elérkezhet. Amikor nem lehet a problémát azonnal megoldani, a szeretet türelmére van szükség, mely vár. Vár és vár. És ez életszentség. Életszentség, mely mindent megbocsát, mert szeret. Türelem. Kitartó türelem. Kölcsönösen."
Talán itt csúszott el igazán a dolog, hiszen a mai ember már nem vár semmire. Nincs számára olyan érték, amire várni kellene. Mikor már a fast fashion divat is olyan gyorsan változik, hogy amint először felvesszük az új ruhánkat már ki is ment a divatból, mikor mindent el akarnak adni nekünk az utcán, az interneten, a tévében és a Tindert nyomkodva válogathatunk a partnerek között, ki akar várni? Ki akar türelmes lenni? És ha ezek az értékek hiányoznak, akkor hogy akar valaki gyermeket nevelni? Már, ha akar, miközben eltöltheti úgy az életét, hogy minden róla szól, függetlenül attól milyen annak az életnek a minősége.
Ha a kormány annyira támogatja a családalapítást és gyermekvállalást, akkor talán ott kellene kezdeni, hogy a kezében lévő médiát felhasználva nem uszító, lejárató propagandát és népbutítást folytat, hanem tudást és értékeket közvetít. Hogy a megszületendő gyermekeknek ne csak a száma, hanem az emberi értéke is növekedhessen.