Amikor Horthy Miklós 1919 novemberében bevonult a vörösterror vérözöne és a román megszállás sáskajárása után halálosan kimerült Budapestre, tízezrek köszöntötték eksztatikus lelkesedéssel. 1957-ben nagy részük már halott, elítélt, vagy emigráns volt - s aki egyik sem, az mélyen hallgatott arról a napról. Az újságokban és történelemkönyvekben meg elolvashatta, hogy a Nemzeti Hadsereget és fővezérét csak "királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák" üdvözölték - s ha ők nem voltak elegen, szuronnyal kivezényelt "éhes proletárok". Legfeljebb annyi szabadsága volt, hogy eldönthette, ő melyik kategóriába tartozott. S közben, titokban, suttogva, mikor senki sem hallotta, kimondhatta a szót, amely akkor valójában utcára vitte: remény.
Horthy Miklós a négy évig tartó öldöklés, a vereség, a Károlyi-féle káosz és a 133 napos vörös rémálom után leginkább ezt jelentette a kifosztott, darabokra szaggatott országnak: reményt. Hogy igenis van jövőnk, akkor is, ha egy hétre se látni előre. Igenis van hazánk, akkor is, ha sokan legszívesebben a térképről is leradíroznák. Hogy igenis van önbecsülésünk, akkor is, ha a fél világ rajtunk röhög, és minket köpköd. És, hogy igenis összetartozunk, akkor is, ha öt határ választ el minket, és akkor is, ha nem sokkal azelőtt még önpusztító mámorral gyilkoltuk egymást.
A Kormányzó titka ez volt 1919-ben és ez is maradt egy negyedszázadon át. Megtestesítette és rendíthetetlenül képviselte a jövőbe vetett makacs reményt, a rongyosan, koldusszegényen is konokul őrzött önbecsülést, és az összetartozás érzését, vagy legalább az illúzióját. Ez volt a dolga. Nem több, nem kevesebb, pont ennyi. És ezzel mindvégig tökéletesen tisztában is volt. Nem akart soha kevesebb, de több se lenni, mint ennek a gondolatnak a szimbóluma. Ezért nem volt jó politikus. Nem volt forradalmár, de igazából még reformer sem. Pedig az utóbbira nagy szükség lett volna. De Horthy nem felfedező volt, hanem sorhajókapitány, aki nem átalakítani és korszerűsíteni akarta hajóját - csak átvezetni a tomboló viharon. És ehhez vaskézzel kellett markolni a kormányt. Keményen, szigorúan - és bizony mereven is. Ez volt a legnagyobb gyengesége - de ebben lakozott az ereje is.
Nem volt nagy államférfi. Ahhoz más neveltetés, más képességek, más hatalmi tér, és valószínűleg egy másik világ kellett volna. Az, amely a Szarajevóban meggyilkolt trónörökössel, és a világháború poklában odaveszett milliókkal együtt örökre sírba szállt. Annak az új univerzumnak amelynek a lövészárkok és bombatölcsérek voltak a bölcsői, és demagóg hordószónokok, önjelölt világmegváltók voltak a bábái, ő nem emelkedhetett az úgynevezett "nagyjai" közé. Azt meghagyta Mussolininek, Hitlernek, Churchillnek, Sztálinnak. Ők voltak otthon a becsületszó, a lovagiasság, és az egyenes beszéd utáni korban. Amelyben Horthy örökre idegen maradt. És éppen ez volt a legtiszteletreméltóbb tulajdonsága.
Nem kell szuperlatívuszokban beszélnünk róla, zseninek, látnoknak, vagy szentnek neveznünk. Nem volt nagy államférfi. De - minden hibájával, tévedésével és mulasztásával együtt - államférfi volt. Magyarország élén máig az utolsó. Elég, ha ennyit tudunk róla - de ezt muszáj tudnunk, és ki is mondanunk. És ez elsősorban nem az ő személyes nagyságáról szól (bár azért arról is) - hanem a mi elmúlt évszázadunk nyomorúságáról. Amelyben Horthy Miklós volt az egyetlen ember az ország élén, aki méltó volt erre a feladatra. Lehetett volna ennél több is - de hogy nem volt kevesebb, azért hálával tartozunk neki.
Hatvan éve ment el az utolsó magyar államférfi
Nem felfedező volt, hanem sorhajókapitány, aki hajóját át akarta vezetni a tomboló viharon.