Súlyos kérdésekkel szembesül az, aki – megértve a Jobbik által képviselt, a XX. századi vitákat túllépni szándékozó politikát – mégiscsak egy bizonyos gondolatkör alapján választott magának oldalt a magyar politikában. Ma az egykor ideológiai alapon megosztott magyar politikai paletta legfőbb kérdései mintha már nem annyira eszmeiek, sokkal inkább a gyakorlati célok által orientáltak volnának. Feloldható egyáltalán az a paradoxon, melyet az ideológiai válaszfalak lebontása és a következetes világnézet megtartása jelent? Röviden: azonosulhat-e egy nemzeti–konzervatív, keresztény ember a baloldaliakkal?
Ideológia, vagy színtiszta pragmatizmus
Nincs könnyű helyzetben az, aki ma valóban egy értékrend, vagy felsőbb útmutatás alapján próbál tájékozódni a közéletben. A modern kor politikája gátlástalanul telepedett rá arra a természetes igényre, hogy az ember valamilyen útmutatást vár a világban való eligazodáshoz. Noha a modern tömegmozgalmak viszonya bármilyen, konzervatív szemszögből elfogadható értékhez legalábbis erősen kétséges, ám megállapítható, hogy akkor, a XIX-XX. században a politika még következetes volt, az emberek pedig valóban útmutatást és nem pillanatnyi önigazolást vártak tőle. Az eredmény persze, mint a történelem megmutatta, tragikus volt.
A XXI. századra egy új politikai trend jelent, meg, amely, túllépve a modern kor tömegmozgalmain is, már nem útmutatást, hanem kényelmes önigazolási lehetőséget nyújt, bátran csipegetve kicsit jobbról, kicsit balról. Amikor a bevándorlás kényelmetlen, akkor ez a politika keményen „jobboldali”, amikor erkölcsi kérdések szorítanak, akkor határozottan „liberális” is tud lenni. A lényeg, hogy a politikát, vallást és ideológiát is fogyasztási cikként kezelő állampolgár a legkényelmesebb eszmei kiszolgálásban részesüljön. Az ilyen pártokért már egyre ritkábban kell valódi konfliktusokat felvállalni, hiszen nincs is igazi irányvonaluk, csak sejtetéseik, melyek a pragmatizmus és a közvélemény-kutatások fényében napról-napra változhatnak.
Persze az új rendszer nem jelent mindenkinek egyforma problémát, melyet a Fidesz liberális, majd liberális–konzervatív, euroatlantista, majd inkább euroszkeptikus átalakulásai is mutatnak. Tekintve, hogy a jelenlegi kormánypárt politikáját hagyományosan a gátlástalanul eladott „politikai termékekre” (vö. polgári Magyarország, kereszténység védelme) építette, alkalmazkodása a jelenlegi rendszerhez nem igényel komolyabb kutatásokat, hiszen adott.
Annál nagyobb kérdés, mi zajlik az egykori nemzeti radikális térfélen, mely sohasem gazdasági programok, vagy pragmatikus politikai szempontok, hanem gondolatok, értékek mentén fogalmazta meg önmagát. Mi történik akkor, ha egy ilyen tábor legnagyobb ereje baloldali, liberális emberek számára is egyre inkább elfogadhatóvá válik? A jobboldali–konzervatív eszme végét jelenti-e, ha bizonyos szemszögből azonosulni tud baloldali gondolkodású emberekkel? Szükségszerű-e az átcsúszás az egyébként alapvetően relativizáló, liberális posztmodernizmusba, vagy létezik egy jobboldali válasz a jelenlegi helyzetre? Egyáltalán, érdemes még politikai oldalakról beszélni?
A kérdésben a válasz
Mintegy „született jobboldali magyarként” a nemzeti oldalon sokan adottságként kaptunk egy gondolkodásmódot, melynek alapvetéseit politikai „anyanyelvként” tanultuk meg, sajnos annak irreális elemeivel és vadhajtásaival együtt. Ma már nem lehet megmondani, pontosan honnan eredt az a tévhit, hogy a kompromisszum- és vitaképtelenség valamiféle magyaros nyakasság, az előre beárazott kudarc valójában a dicsőséges magyar sors, a siker pedig valamiféle gyanús liberális összeesküvés. Közben pedig észre sem vettük, hogy a szavakban annyira szeretett magyar nemzet tagjai jelentős részének véleményére ab ovo nem voltunk kíváncsiak, a megvédeni kívánt keresztény értékeket meg csak távolról tiszteltük.
Az egykori mulasztások érthető módon vezetnek tanácstalansághoz akkor, amikor a világ alapjaiban fordult meg körülöttünk. A sokáig lesajnált, marginálisnak nevezett Jobbiknak esélye van a választási győzelemre, politikájának egyes elemeit pedig már olyan emberek is elismerik, akikkel értékrendi alapon nem sok kapcsolódási pontot találhat egy jobboldali. Bár ez a helyzet elsőre talán ijesztőnek tűnik, ám a benne rejlő lehetőségek semmivel sem kisebbek, mint a kockázatok. Feltéve, ha valaki képes élni velük. Szilárd hittel és elképzelésekkel ugyanis ebből a pozícióból győzni is lehet. A jobboldali válasz létezik és az egyetlen reális választás.
Három út
Elméleti síkon az egykori radikális jobboldal előtt három út áll. Ezek közül az első lehetőség a legelméletibb, hiszen a Jobbik ezen a kérdésen már túllépett, a mellette kiálló pártok pedig elhanyagolhatóak. A pontosság kedvéért azonban meg kell említeni a korábban nemzeti radikalizmusként megismert elgondolás „vulgáris” változatát, melynek lényege az előző fejezetben említett tévutakon való eltévedés. Ez az az út, mely lényegéből adódóan nem képes többet adni a hívei szerint (persze) dicsőséges, mindenki más szerint pedig röhejes bukásnál.
A második opció már kivitelezhetőbb, igaz eredménye csak a statisztikák világában fog megjelenni. Végigjárása következtében ugyanis garantáltan eltűnik mindenféle elméleti érték és vagy egy olyan cinikusan pragmatikus hozzáállásba torkollik, amilyen a jelenlegi kormánypártot jellemzi, vagy egy teljes irányváltást eredményez. Ha a Jobbik az utóbbi irányba térne el, annak bizonyára sok helyen örülnének, ahogy egyesek, félreértve a folyamatokat már eleve ezt tételezik föl. Ha az értékrendnek semmi szerepe nem volna, mindez még racionális törekvésnek is tűnhetne.
A megoldást azonban a harmadik út végigjárása rejtheti, ez pedig a letisztult, következetes jobboldali és konzervatív, keresztény értékeket szem előtt tartó politika. Noha elsőre ellentmondásnak tűnhet, mindez egyáltalán nem áll szemben azzal, hogy akár a Jobbik képes legyen baloldali, liberális embereket megszólítani. Évek óta megszokhattuk, hogy ellenfeleink a szavak szintjén a toleranciát hirdették, ám valójában intoleránsak voltak, mert mindenkit gyűlöltek magukon kívül. Nekünk éppen ellenkezően kell eljárnunk: hitünkben, eszméinkben nem lehetünk toleránsak, hiszen ha ebben engedményt tennénk, politikánk a lényegét vesztené el. Ám a gyakorlatban megértéssel kell fordulnunk a tőlünk eltérően gondolkodók felé is, hiszen mind nemzetszeretetünk, mind keresztény hitünk ezt diktálja. Nem nézeteikkel kell azonosulnunk és megértőnek lennünk, hanem velük, magukkal, mint magyar emberekkel, akik másképpen látnak dolgokat, de építeni szeretnének.
A múlt kiüresedett vitáin túl kell lépnünk, ez egyértelmű. Számos kérdésben nincs értelme a bal-, vagy jobboldaliságnak. Ahol pedig van, ott meg kell építeni a hidat. De nem azért, hogy mi menjünk át rajta, hanem, hogy személyes példánk a másik oldalt hozzánk vezesse. Lehet, hogy ez az elképzelés Magyarországon, vagy máshol egyelőre szokatlan. Talán neve sincsen még… vagy éppen ez volna a modern konzervativizmus.
Szalay Szabolcs
borítókép: Vona Gábor a Spinoza Házban (fotó: Béli Balázs, alfahir.hu)