(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Az elmúlt hét talán egyik legnagyobb súlyú és legtöbb figyelmet kiváltó nemzetközi politikai eseménye Joe Biden amerikai és Vlagyimir Putyin orosz elnök genfi találkozója volt. Noha az érdeklődés nem volt szerénynek nevezhető - elég, ha csak a találkozó elején a sajtóval történt kínos közjátékra gondolunk - továbbra is számos kérdés maradt nyitva. Többek között az, hogy mégis hol van Európa?
Aligha várhatott valaki óriási meglepetéseket a héten Genfben lezajlott Biden és Putyin közötti találkozótól. Az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország közötti kapcsolatok ugyanis az elmúlt időszakban olyannyira megromlottak, hogy onnan már az is komoly előrelépésnek látszott, hogy a két államfő egyáltalán személyesen találkozik egymással. A történtek pedig igazolták a várakozásokat: noha a felek nem kerülték el a kényes kérdéseket, valójában semmiféle szándék nem körvonalazódott ezen ellentétek feloldására.
Ami miatt mégis okunk van optimizmussal tekinteni a két nagyhatalom közötti kapcsolatok alakulására, az az, hogy legalább a diplomácia csatornáit sikerült helyreállítani azáltal, hogy a korábban hazarendelt orosz és az amerikai nagykövet is újra visszatér állomáshelyére, valamint, hogy a felek pár olyan kérdésben is meg tudtak egyezni, amiben elképzelhető a további együttműködés.
A többek által vizionált hidegháborús állapot tehát úgy tűnik, hogy nem fenyeget a közeljövőben. És bár a sajtó árgus szemekkel figyelte mindkét elnök valamennyi apró gesztusát, azt találgatva, hogy egy-egy lépés, vagy félmondat miképpen sugallhat gyengeséget, vagy erőt, valószínűleg mind Biden, mind pedig Putyin elégedetten térhetett haza a találkozóról.
Putyin ismét igazolást kaphatott arról, hogy egyenrangú félként kezelik - évszázadok óta fontos törekvése ez a mindenkori orosz hatalomnak. Biden pedig elmondhatja, hogy személyesen is jelezte kétségeit az orosz félnek a demokrácia ottani helyzetét, illetve az Oroszországból érkező kibertámadásokat illetően.
Bizonyára mind Moszkvában, mind pedig Washingtonban sokáig fogják még elemezni a két elnök mostani találkozóját, és megindul majd a találgatás, hogy vajon mely periódusára emlékeztetett jobban Biden és Putyin találkozója annak az időszaknak, amikor a világpolitikát teljes egészében ennek a két hatalmi központnak a vetélkedése határozta meg. Ami nekünk, európaiaknak egyben azt is jelenti, hogy az EU minden törekvése ellenére a legmagasabb szinteken kontinensünk mintha nem igazán lépett volna előre az elmúlt ötven évben. Röviden megfogalmazva: Washington és Moszkva mellett továbbra sem látszik Brüsszel.
Ha pedig Josep Borrell februári moszkvai szereplésére gondolunk, azt hiszem, hogy valóban joggal irigyelhetjük azon amerikai barátainkat, akik most mindössze azon aggódhatnak, hogy nem volt-e túl mulatságos Biden és zakójának esete a szabadtéri sajtótájékoztatón...
(Gyöngyösi Márton jobbikos EP-képviselő írásának eredeti, angol nyelvű változatát itt olvashatja.)