Az emberrablásra és váltságdíj-követelésre már az 1930-as években lehetett biztosítást kötni, de az üzlet legjobban a '60-as években indult be, amikor a nyugat-európai kommunista terrorszervezetek ráálltak az emberrablásokra. A képlet egyszerű: a biztosító fizeti a váltságdíjat, a fogvatartottat pedig cserébe elengedik.
Ezzel az a gond, hogy ha az elkövetők ismerik az eljárást, akkor még több pénz kérnek. Ezért fontos elv ebben a szakmában, hogy a biztosító soha nem fizet az emberrablóknak közvetlenül. Előbb az elrabolt személy családjának kell összegyűjtenie a váltságdíjat, és ha ez megvan, csak akkor fizet. Ez nehezebbé teszi a csalást, és arra se ösztönzi az elkövetőket, hogy – ismerve a biztosítók szinte végtelen pénzügyi kereteit – egyre nagyobb összegeket követeljenek, és egyre gyakrabban kövessenek el ilyen bűncselekményeket.
Eleinte a biztosítók magukra hagyták a családokat a túsztárgyalásra, majd elkezdtek inkább szakembereket fizetni, túsztárgyalókat, akik korábban a rendőrségnél vagy a hadseregnél ilyen területen dolgoztak. Milne pedig ügynökként az ilyen cégek képviseletét látta el Londonban. Az üzlet szépen ment, de végül Milne leadta a feladatok, és inkább a megelőzésre összpontosított.
Hiszen abban érdekelt mindenki, hogy minél kevesebb sikeres emberrablás legyen. Leszámítva az emberrablókat.
Az üzlet tovább hasított. A legnagyobb cégek 75 százaléka rendelkezik emberrablási és váltságdíj-követelési biztosítással. A túsztárgyalás igazi iparággá vált, ahol nem csak a biztosítók, de biztonsági cégek és túsztárgyalók is megtalálják számításaikat. A családok képviselői szerencsés esetben hasonló etnikumúak, mint az elkövetők, és beszélik az emberrablók nyelvét is, így sokkal elfogadhatóbbak számukra, és könnyebben megy a tárgyalás. Az esetek 97 százalékát megoldják a pénz kifizetésével. Az elrablottak kis része elszökik, és még kevesebben vannak azok, akiket ki kell szabadítani. 1 százaléknál kisebb azok aránya, akiket végül megölnek. A túszok fegyveres kiszabadításához nem minden országnak van kapacitása és szaktudása, ráadásul rendkívül veszélyesek is. Egyes adatok szerint minden második mentési műveletben meghal egy túsz vagy egy túszmentő.
Az iparág központja London. A legjelentősebb cég a Control Risks. Probléma az Egyesült Államokkal van, akiknek az a politikájuk, hogy nem tárgyalnak és nem adnak engedményeket. A Thatcher-kormány szerint a britek hozzáállása ösztönzi az emberrablást, és a brit állampolgárokat is célponttá teszi. Így pedig finanszírozzák is áttételesen a terroristákat. Volt olyan elképzelés is, hogy ezeket a biztosításokat az egész unióban betiltják. Azonban a legfőbb biztosíték az, hogy a biztosítás csak pénzvisszatérítést jelent. Másrészt fontos egyes európai vállalatoknak, hogy ennek köszönhetően veszélyes területekre is tudják küldeni alkalmazottaikat. Az emberrablók és terroristák központja legtöbbször olyan ország, ahol az állami hatalom gyenge, vagy a terület amúgy is vita tárgyát képezi.
Olaszországban azonban betiltották az ilyen biztosításokat. A túszok családjai így sokszor nem is jelentették a hatóságnak, ha elrabolták hozzátartozóikat. Kolumbiában többször változott a hozzáállás. Spanyolországban pedig úgy állnak az ilyen ügyekhez, hogy mindent meg kell tenni a túszok kiszabadításáért – ami nagy fizetési hajlandóságot jelent.
Szeptember 11-e után sokkal élesebben elhatárolták a terroristákat és a sima bűnözői csoportokat. A sokszor emlegetett terrorista szervezetek listája emiatt is fontos. Ugyanis nekik tilos váltságdíjat fizetni, még az Egyesült Királyságban is. Persze mindenki annak mondja magát, aminek akarja. A legtöbb esetben az elkövetők semmit nem akarnak magukról tudatni. Máskor az egyszerű bűnözők adják ki magukat terroristáknak, hogy még elrettentőbbnek tűnjenek.
A brit jog értelmében például szomáliai kalózoknak lehet fizetni. A kalózok azonban szoros kapcsolatban állnak az al-Shabaab nevű iszlamista terrorszervezettel. Az emberrablók sokszor időt akarnak nyerni, és ezalatt leellenőrzik, hogy az elrabolt személy családja milyen tehetős. Sokszor előleget is kérnek. Soha nem szabad azonban azonnal elfogadni az összeget, amit mondanak az emberrablók. Az elkövetők sokszor egyre több, és mindig még több pénz kérnek, egészen addig amíg hihetően nem mondják a család képviselői, hogy “nincs több”. A gyors és viszonylag könnyű pénzszerzési lehetőség híre az emberrablások számának rohamos növekedését jelenti egy adott, szerencsétlenebb régióban – olvasható a The Conversation című lapban.
Kanada és Ausztrália is tiltja, hogy fizessenek az emberrablóknak. Két újságíró azonban biztosítás nélkül ment Szomáliába, és el is rabolták őket. Mivel nem terroristák voltak, a kanadai kormány felajánlotta, hogy iskolát építenek, vagy más módon kárpótolják az emberrablókat. De ők pénzt követeltek. A kanadai kormány megtiltotta a családnak, hogy fizessenek, de ők ellentétesen döntöttek. A rendőrség tárgyalócsoportja azonnal elhagyta a család otthonát és megvontak minden támogatást. A londoni AKE biztonsági cégtől kértek segítséget, akik végül 600 ezer dollárt fizettek ki az elrablóknak, és így kiszabadult a két újságíró. A családok is hatalmas adósságba kerültek.
A brit Tebbut-házaspárt nyaralás közben rabolták el. A férjet – mivel ellenállt – lelőtték, az asszonyt pedig elhurcolták. A brit szakemberekkel a fiuk tárgyalt, aki felfedezte, hogy az utazásra az apja olyan biztosítást kötött, amely ilyen halálesetre is szólt, és abból finanszírozta édesanyja – már jelentősen lealkudott – váltságdíját. Ebben az esetben az emberrablók az al-Shabaabhoz kötődtek, de a brit hatóságok elzárkóztak attól, hogy az elkövetők hátterével foglalkozzanak.
A biztonsági tanácsadók és túsztárgyalók fontos szerepet töltenek be az ilyen eseteknél. Ha olyan ország állampolgára az elrabolt túszt, amely engedélyezi az ilyen kifizetéseket, akkor általában arra kéri őket a kormány, hogy álljanak félre, amíg felderítik az esetet. Természetesen a magáncégek szeretnek minél inkább alkudni az árból, ami nem csak a család, hanem a cégük érdeke is. A legtöbb emberrablás egy héten belül megoldódik, de vannak, amelyek hónapokon vagy éveken át is tartanak. Ilyenkor gyakran nagyon rossz állapotban kerülnek vissza a túszok a családjukhoz, és a családot is nagyon megviseli a hosszan tartó tárgyalás.
Egyes tanulmányok szerint az emberrablók nem igazán figyelnek arra, milyen állampolgárságú személyt visznek el. A váltságdíjak megtagadása viszont nem csökkenti az emberrablások számát, de lényegesen veszélyezteti a túszokat. Fontos, hogy amely országban tiltják a kifizetéseket, ott a családtagok nem csak az emberrablókban, hanem a kormányban is ellenséget láthatnak, hiszen azáltal, hogy fizetni szeretnének, törvénytelenséget követnek el.