(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
„Az örök Fennvaló helyett az aktuális, mulandó földi hatalmat dicsőíti.”
Márványba vésni valamit azt jelenti, fontos üzenetet küldünk az örökkévalóságnak. Szomorú látni, amikor valakik a jobb ügyhöz méltó erőfeszítéssel – önmagukat leplezik le.
Hogy miben más ez a mostani rezsim, mint a kései Kádár-kor, azt bárki megnézheti a Váci úton.
A metró Forgách utcai megállójának városközponti végén a felszínre lépve, a Váci út páratlan oldalán a Budapest-vizafogói Tours-i Szent Márton plébánia tárul a szemünk elé.
Nem nagyszabású épület. Hogy templom, az futó ránézésre jószerivel senkinek sem jutna eszébe. Nincs rajta semmi templomszerű. Nem ok nélkül van ez így.
Ezt az egyházközséget az 1930-as években szervezték, mire a közösség a templomépítésre gondolhatott, jött a világháború, aztán meg az ateista kommunizmus. Több évtizednyi alagsori élet után 1982–85 között épült meg ez a templom. Ma márványtábla emlékeztet erre a bejáratnál:
Telt-múlt az idő, a templom felújításra szorult. Ez 2016–17-ben történt. Ezt is megörökíti egy márványtábla:
A két tábla magáért beszél. Mindkettőt az építés végén, az ünnepélyes szentelés, illetve megáldás alkalmából készítették. Mindkettő pontosan tükrözi a saját korát, a korszellemet.
Az első a hanyatló Kádár-korszak szellemét. A mai fideszes világmagyarázat szerint a Kádár-korszak vallásellenes volt, a komcsik elnyomták a keresztényeket, főleg a többségi katolikus egyházat. Ebben sok igazság van, és erre utal az 1986-os tábla is a „prímás érsek és a hívek áldozatos adományaiból” fordulattal.
A tény az, hogy az állam nem támogatta különösebben a vizafogói templomépítést, azt megoldotta az egyház a maga erejéből. Az is tény, hogy a hivatalosan vallás- és egyházellenes Kádár-korszakban több tucat új templom épült szerte az országban. Igaz, közülük csupán egyet finanszírozott maga az állam (a hollóházi róm. kat. templomot, az elbontott régi templomért kárpótlásul).
Az is tény, hogy csak olyan templomot engedélyeztek, amelyik ránézésre nem mutatott templomformát. Ezért van több tucat Kádár-kori templomunk szerte az országban, amelyik ránézésre nem is templom.
Viszont ékesen példázza állam és egyház szétválasztásának gyakorlatát az, hogy a hívek maguk építettek, építhettek templomokat a Kádár-rezsimben. Nem is jutott eszükbe hálát adni másnak, mint Istennek, és megemlékezni másokról, mint az Egyház földi vezetőiről. A pápáról, a püspökükről, a plébánosukról. És köszönetképpen fölkerült a tervezők neve is, akik nagyjából ennyivel lettek honorálva akkor. Így történt ez Vizafogón is.
Ezen már labdába sem rúg a pápa meg az egyházmegyét vezető főpap. Helyettük „Dr. Orbán Viktor” szerepel, aki egyébként még a hivatalos aláírásában sem doktorozza magát. Ráadásul „Dr. Orbán Viktor miniszterelnök támogatásával” épült újjá a templom, ami azt jelenti, hogy Orbán Viktor magánadományt nyújtott a renováláshoz – tényleg? Nem lehet, hogy mégiscsak adófizetői pénzek voltak azok a forintocskák?
Az egyenesen frenetikus, hogy az „ötletgazda és építési szakértő” megelőzi a plébánost a táblán. Miféle egyházközség az, amelyik a templomról szólva előbbre sorolja az „ötletgazdát”, mint a plébánost, és semmibe veszi a pápát meg a püspököt is?
A két felirat együtt szemlélteti, hogy valami rettenetesen kisiklott az elmúlt években a magyar kereszténységben. A tanítás szerint minden jó felülről érkezik – és 1986-ban még pontosan tudták, hogy az a „felülről” kire is utal: az örök, igaz Istenre. A közösség a saját hitét a saját áldozatával, adományával testesítette meg. Ez igazi, szép keresztényi cselekedet volt.
A 2017-es tábla riasztó. A közösség elveszítette a helyes irányt. Az örök Fennvaló helyett az aktuális, mulandó földi hatalmat dicsőíti. Vajon kinek köszöni templomát a „hálás vizafogói egyházközség”?
Búcsúzóul a fiatalok kedvéért el kell mondanunk, hogy Vizafogónak (amelyet a kommunisták beolvasztottak Angyalföldbe) ki volt az országgyűlési képviselője az átkos emlékű Kádár-korszakban: nem más, mint maga Kádár János, az állampárt főtitkára, évtizedeken keresztül.