- Tanár úr, a hírek szerint a Kormány augusztus 27-i döntése alapján több százezer hektár állami föld - Ön szerint a Nemzeti Vidékstratégia által előirányozottal és nemzeti érdekeinkkel ellentétesen – a közeljövőben magántulajdonba kerül. Konkrét nevek említése nélkül hogyan világítaná meg a mozzanat lényegét, és miért ellenzi azt?
- Ezzel a kormánydöntéssel, az állami földek „értékesítésével” súlyos határkőhöz érkezett az ország vezetése. Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, akkor egyenesen azt mondanám, hogy most már közös nemzeti vagyonunk stratégiai, nemzetbiztonsági jelentőségű maradékának, a közös földvagyonunknak szemérmetlen, erkölcstelen szétrablása, a közjó helyett a magánérdekek durva érvényesítése következik tudatos állami, kormányzati asszisztenciával és a közvélemény megtévesztésével. A lépés ráadásul az Alaptörvénybe ütközik. Az alaptörvény a földet, a vizet, a természeti kincseinket közös nemzeti örökségünknek minősíti, alkotmányos védelemben részesíti, azaz ezek minden magyar ember egyenlő arányú tulajdonát képezik. A földforgalmi törvény ezért arra jogosítja fel csupán a Kormányt, hogy hasznosítsa ezt a területet, ám földprivatizációra nem ad felhatalmazást. A magánvagyonok - erkölcsi gátak nélküli - gyarapításának persze a „legegyszerűbb” módja a közösségek által felhalmozott értékek, a nemzeti vagyon megrablása és a közös kasszák kifosztása. Véleményem szerint ez a most tervezett akció sem más, mint a közösség kormány által végrehajtott, alkotmányellenes, trükkös megrablásával megvalósuló zsákmányszerzés.
Számomra ez önmagában is egy félfeudális, hűbéri birtokadományozó, korrupt rendszer kiépülését és annak gátlástalanságát jelzi, ami ellen felelős értelmiségiként és magyar polgárként nem lehet nem szót emelni. A kormányzati kommunikáció persze egészen másról szól, ezért ahhoz, hogy megértsük a döntés ilyen szigorú minősítését és egyértelmű elutasítását, ahhoz nemcsak annak tartalmával és hivatalos indoklásával, hanem annak hátterével is foglalkoznunk kell.
Mit is tartalmaz a döntés? 350-400 ezer hektár állami kézben lévő szántót, legelőt illetve gyümölcsöst és halastavakat kívánnak privatizálni nélkülünk, a tényleges tulajdonosok felhatalmazása nélkül. Ez mintegy 75-80%-a a jelenleg bérbe adott, tehát eddig is gazdálkodásra használt, állami kezelésű mezőgazdasági területeknek. Mindezt minimális –2,5 százalékos – kamatterhű, a jelenlegi földbérleti díjakat nem meghaladó törlesztő részletű, 20 éves futamidejű, közpénzekből finanszírozott, a földhöz kötődő hazai és európai támogatásokból bőven fedezhető hitelre, azaz gyakorlatilag ingyen. Erre a lépésre szakmai, gazdasági vagy egyéb észérvek aligha hozhatók fel. Nézzünk néhány hivatalos indokot és azok cáfolatát!
Félrevezető és véleményem szerint a közvélemény megtévesztését szolgálja az az indok, hogy a kormány a külföldiektől igyekszik ily módon megvédeni a magyar földet, hiszen senki, még az Európai Unió sem kényszeríthetné arra az államot, hogy eladja a közös nemzeti tulajdonunk részét képező földjeinket, ha ez nem áll szándékában. Ha azt feltételezzük, hogy az állam jó gazda módjára a rábízott vagyont a közjó érdekében használja, akkor közös földvagyonunk nála van a legnagyobb biztonságban, és végveszélybe éppen akkor kerül, ha a spekuláns tőke szerzi meg azt. Ráadásul az eladással az állam elveszíti azt az erőforrását, amellyel stratégiájának megfelelően befolyásolhatná a földhasználati és birtokszerkezetet.
Nem véletlenül szerepel az a - 2012-ben még kormányhatározattal megerősített - Nemzeti Vidékstratégiában, hogy az állam nem elad, hanem – történeti alkotmányunk szellemében - vásárol földet, amit folyamatosan az általa kedvezményezett helyben lakó, gazdálkodó családoknak illetve az un. „Demográfiai földprogram” keretében a letelepedést, gazdálkodást továbbá két vagy több gyermek világrahozatalát és felnevelését vállaló fiatal pároknak ad kedvező feltételekkel hosszú távú bérletre. Ezzel a befolyása a folyamatokra megmaradhat, sőt növekedhet, a ténylegesen gazdálkodni akaró családok számára pedig megteremti a biztonságos, kiszámítható gazdálkodás feltételeit.
Érdemes azt is kicsit közelebbről megvizsgálni, hogy kik is azok a kormányzat által előszeretettel emlegetett „helyi gazdák, kis/közepes családi gazdaságok”, akiknek a földalapját állítólag a földeladásokkal akarják megerősíteni. A tény az, hogy ma nagyvállalkozókhoz köthető cégek bérlik az állami földek túlnyomó részét, és az agrár- és vidéktámogatási rangsort is fölényesen ezek vezetik. Miközben a hivatalos propaganda folyamatosan a kis/közepes családi gazdaságok segítéséről beszél, azonközben például az első hét legnagyobb korporáció a közös agrárkasszából 2011-ben közel 16 milliárd forint támogatást szerzett, ami 2014-ben már megközelítette a 24 milliárd forintot. A nagyságrend érzékeltetéséül és viszonyaink jellemzéséül érdemes megjegyezni, hogy például a tanyafejlesztési programra ugyanekkor 1, majd 1,5 milliárd forint jutott, vagyis a hét nagy tőkeérdekeltség 16-szor annyi támogatást kapott agrár- és vidékfejlesztés címén, mint 300 ezer tanyán élő honfitársunk. A hét legnagyobb érdekeltség támogatott földterületeit is jelentősen – három év alatt 64 ezer hektárról 112 ezer hektárra – növelte, ami a közvélemény számára tán úgy érzékeltethető, hogy az megfelel mintegy 160 ezer labdarúgó pálya területének! Így átlagos birtokméretük a 2011-es 9 ezer hektárról 2014-re – a korábbi főnemesi birtokokat is meghaladó - 16 ezer hektárra (azaz 23 ezer labdarúgó pályányira) növekedett. Ezek lennének tehát a kis/közepes családi gazdaságok és a tulajdonosaik lennének azok a „kérges tenyerű” gazdák, akik az eddigi bérleményüket most szinte ingyen megszerezhetnék?
Az állami földek nyomott árú dobra verése a gazdálkodni nem is akaró klientúra számára kiváló befektetés is lehet. Három okot is látok, amely – erkölcsi gátak híján – ma rendkívül vonzóvá teszi a „földrablást”. Az első: aki több ezer vagy akár több tízezer hektárra véglegesen ráteszi a kezét, az hatalmas extraprofitot ígérő monopolhelyzetbe kerülhet az élelmiszerpiacon. Ha – amint az várható – nő az élelmiszerek világpiaci ára, akkor, akinek az előállításukhoz szükséges alaperőforrás, a föld a kezében van, az annyit kér az élelmiszerért, amennyit akar. A második: a jelenleg közel 70 ezer forint hektáronkénti földalapú támogatás, amiért valójában semmit nem kell tenni. Ha tulajdonos lesz a bérlőből, akkor még a bérleti díj sem csökkenti ezt az összeget. A harmadik: ha valaki most az európai szinthez képest tized-huszadáron meg tudja szerezni a földet, ráadásul uniós és állami pénzekből tudja törleszteni a vételárat, akkor belátható időn belül – a magyarországi és a nyugat-európai földárak várható kiegyenlítődésével – a föld eladásakor óriási nyereségre tehet szert. Ma semmilyen más befektetés nem ígér ekkora hasznot. Hangsúlyozni és tudatosítani szeretném tehát, hogy miután a termőföld nemzeti vagyon, mindannyiunk közös tulajdona, amelynek kezelését bíztuk csupán rá az államunkra, hogy annak bölcs használatával a közjót szolgálja, ezért nélkülünk nem idegeníthetné el, nem használhatná fel azt a magánvagyonok gyarapítására. Ha ezt – súlyosan sértve saját Alaptörvényünket és egyúttal gyökeresen eltérve a közmegegyezéssel elfogadott Nemzeti Vidékstratégiától – mégis megtenné, akkor nem csak a bizalmunkat, de a tulajdonunkat is visszavehetjük tőle.
- Az Ön elemzése szerint az állami földek többségét jelenleg bérlő vállalkozások részvényesei, vezetői és rokonaik, természetes személyként, „földművesként” fogják saját jogon azokat megszerezni. Mire alapozza ezt a prognózist, és ez milyen veszélyeket rejthet?
- Az állami földbérletek tapasztalatai, tényei alapján azt kell mondanom, hogy a kormányzati kommunikáció ellenére minden bizonnyal nem a Nemzeti Vidékstratégia által előirányzott fiatal párok vagy helyben élő, gazdálkodó családok, hanem nagy valószínűséggel a spekuláns tőke ”politika-közeli” képviselői lesznek a kedvezményezettek. Ez nagyon egyszerűen megoldhatónak tűnik, hiszen – bár jogi személyek, cégek illetve jogi személyiségű társaságok termőföld tulajdonjogát ma közvetlenül nem szerezhetik meg, ám – az állami földeket jelenleg zömében bérlő vállalkozások tulajdonosai, részvényesei, vezetői, alkalmazottai és rokonaik természetes személyként, „földművesként”, saját jogon 300-300 hektárt tulajdonolhatnak. Így egy kiterjedt család vagy érdekeltség tagjai együtt – a földügyi szabályozásban családon vagy érdekeltségen belüli összeszámítási kötelezettség és így közös birtokmaximum nem lévén – a háttérben a tőkeerős vállalatcsoporttal jelentős területekhez juthatnak. A kormány által tervezett nyilvános árverés, licitálás esetén velük szemben a ténylegesen helyben élő, gazdálkodó családoknak és a fiataloknak, a hivatalosan mintegy 103 ezerre taksált potenciális vevőnek, „földművesnek” vajmi kevés esélye marad a földvásárlásra. Ezt követően a nyertesek a most már saját tulajdonú földjeiket bérbe adhatják saját cégeiknek. Ráadásul a földforgalmi törvény – nem jogvégzet laikusok elől jól elrejtett rendelkezései – szerint, ha egy cég saját tulajdonosaitól vagy azok rokonaitól illetve legalább 3 éve foglalkoztatott alkalmazottaitól bérli a területet, még csak bejelentési kötelezettsége sincs, az hatósági jóváhagyáshoz nem kötött földhasználatnak minősül, és nem számít be a birtok méretébe, vagyis az így használt területtel meghaladható az 1200 hektáros törvényi birtokmaximum. (Nem mellesleg ezzel az eljárással formálisan eltüntethetők a nagybirtokok, és nem érik el azt az 1200 hektáros méretet, ami felett elvonnák tőlük a területalapú támogatásokat. Mindezt betetézi, hogy állat ma szinte csak e nagybirtokok szakosított iparszerű telepein található, így a Kormány által bejelentett – a korábbiakhoz képest csaknem 2,5 szeresére emelt – állattenyésztési támogatások 75-90 %-a is e nagy cégkonglomerátumokhoz kerül.)
És hogy miért baj az így növekvő gazdasági és birtokkoncentráció? Először is az egyre kevesebb számú ám egyre nagyobb méretű tőkés nagybirtok, élelmiszergazdasági konglomerátum egyre súlyosabb monopolhelyzetet teremt az élelmiszerpiacon, vészesen növelve a társadalom élelmezési és élelmiszerbiztonsági kiszolgáltatottságát. A tömegtermelő nagybirtok iparszerű, természetellenes, monokultúrás gazdálkodási rendszere csak időlegesen és nagy mennyiségű fosszilis energia (műtrágya, növényvédő vegyszer, üzemanyag) felhasználásával tartható fenn, ami súlyosan veszélyezteti a természeti környezetet, vízbázisainkat, talajainkat és az élővilágot, azok rendszereit. Szermaradványokkal potenciálisan terhelt termékeinek fogyasztása növekvő humán-egészségügyi kockázatokkal is jár. Ráadásul a nagybirtokok területegységre vetítve nálunk már ma is csupán negyedannyi embernek adnak munkát és megélhetést, mint az európai családi léptékű kicsik és közepesek. A tőkebefektetői érdekek kizárólagos érvényesítése jegyében éppen azért növelik a birtokméreteket, mert így fajlagosan kevesebb embert kell foglalkoztatni, kisebb lehet az élőmunka költsége. A birtokkoncentrációt növelő földprivatizáció megvalósulása ily módon még katasztrofálisabb munkanélküliséget okozhat vidéken, amelynek kezelését az államra, finanszírozását a közös kasszánkra terhelik. A lépés hasznait tehát a spekuláns, befektetői tőke szedi, kárait pedig a társadalom egésze viseli. Ez a vidéki térségek – állam által eszközök, erőforrások híján már alig befolyásolható – kiürüléséhez, a helyi közösségek felbomlásához, a nagyvárosok környéki nyomornegyedek kialakulásához, a föld pár tucat „integrátor” oligarcha és azok gazdasági társaságai, akár 15-20 magyar „regionális multi” kezébe kerüléséhez, bérmunkán és néhány növény monokultúrás, iparszerű tömegtermelésén alapuló tőkés nagybirtokrendszerhez, azaz a dél-amerikai modell megvalósulásához vezet. A vidék ezen az úton a nagy tőkebefektető társaságok gazdasági expanziójának alapanyag-termelő „hátsó udvarává” válik, ami a város sorsát is megpecsételi. Az ennek nyomán kibontakozó társadalmi és környezeti katasztrófa végső soron teljes összeomlással fenyeget, és Dél-Amerika példáján látjuk, hogy milyen nehéz ebből a mélységből újra felkapaszkodni.
- Az európai Balassi-folyamat megerősödése adhat-e szellemi segítséget ahhoz, hogy a hazai agrártársadalom egyszerre intelligensen és bátran lépjen föl saját érdekeiért, akár nemzetközi, akár állami bürokráciák vagy gazdasági érdekcsoportok ellen?
- Az emberi társadalmak legfontosabb és legszámosabb – egyben közösségeik megtartásában legnagyobb szerepet játszó – értékei, természeti környezete és kultúrája nem piaci kategóriába tartoznak, mégis mint hogyha ezeken a megtartó értékeken egyre inkább átgázolni látszanának a spekuláns tőkeérdekek. Ferenc pápától Kortenig sokakkal egyetértve magam is azt vallom, hogy ha abban a „modern kétpártiságban”, amelyben egyik oldalon a tőkeérdekek, a másikon pedig a természet és az emberi közösségek értékei és érdekei állnak, utóbbiak alul maradnak, az az emberi civilizáció végét jelentheti. Ennek különösen akkor nagy az esélye, ha az állam, amelyet a közösségek éppen azért hoztak létre és tartanak fenn közpénzekből, hogy megvédje ezeket az értékeket és kordában tartsa a hontalan tőke zsákmányszerző mozgását, nos ha ez az állam, a közösségek állama átáll a tőke oldalára.
Magam azt látom, és nekem a fenti lépések is azt jelzik, hogy velünk éppen ez történik. Ebből számomra az következik, hogy ha meg akarunk maradni, akkor vissza kell szereznünk a közösségek államát, vissza kell helyezni erkölcsi talapzatára, és ismét a közjó valamint közös emberi értékeink védelme szolgálatába kell állítanunk. Minden olyan törekvés tehát, ami az alapfeladatáról megfeledkező állam helyett is közös értékeink feltárását, vállalását, felmutatását, védelmét és gyarapítását, az ezeket megtartó közösségek erősítését tűzi célul maga elé, egyfajta missziós, jövőnket alapozó feladatot lát el a tőke által globalizált világban. A hazai tradícióinknak és az európai – kis/közepes családi gazdaságokra és azok összefogására, szövetkezésére alapuló – agrármodellnek megfelelő fejlődés lehet egyedül a záloga megmaradásunknak. Ez képes egyedül vidéki közösségeinket és a földhöz („ager”-hez) kötődő kultúránkat, tradicionális agrikultúránkat megőrizni és gyarapítani, egyúttal vidéken munkát, megélhetést és tisztes jövedelmet biztosítani, továbbá az egyre inkább nemzetbiztonsági jelentőségűvé váló élelmezési, élelmiszer- és környezetbiztonságot az egész társadalom számára garantálni. Nem kell tehát különösebben hangsúlyozni, hogy az úgynevezett „Balassi folyamat”, azaz a társadalmak belső értékkeresése, a saját kultúra örömteli és bátor vállalása, az ezeket hordozó közösségek megerősítése és kapcsolataik építése a végveszélybe került és apátiába süllyedt agrártársadalmat is segítheti abban, hogy saját – ám az egész társadalmat szolgáló – értékei és érdekei védelmében bátran lépjen fel, és forduljon szembe a mindenen átgázoló tőkeérdekekkel. Bárcsak a saját állama is segítségére lenne ebben!