A legfontosabb kérdés persze az, hogy vannak-e terveik, álmaik az embereknek. A kutatásról készült beszámoló már rögtön az elején bevisz egy erős gyomrost az olvasónak, amikor közli:
2017-ben a magyarok 65%-a egyáltalán nem álmodik jobb életről.
Ezt persze írhatjuk a már évtizedek óta rongyosra emlegetett hungaropesszimizmus számlájára - ám a helyzet ennél sajnos lényegesen rosszabb. Tény, hogy közel 40% soha nem is gondolkodott azon, lehetne-e neki, vagy családjának jobb.
Negyedüknek azonban régebben voltak reményeik, de mára elvesztették őket.
Hogy a magyar ember hogyan adja fel az álmait, azt a legjobban az életkor szerinti bontás mutatja mutatja meg. Hogy a hatvan év felettiek elsöprő többségének már nincsenek nagyra törő elképzelései, az természetesnek mondható, és alighanem a világ nálunk sokkal szerencsésebb országaiban is így van ez. Az viszont már a közép-európai valóság mázsás súlyának lenyomata, hogy,
míg a 30 évesénél fiatalabbak háromnegyede vár szebb jövőt, a náluk néhány évvel idősebb harmincasoknak már csak alig több, mint a fele, a negyveneseknek pedig nagyjából a harmada.
Magyarországon tehát a jobb életről való álmodozás feladását nem az öregedés hozza el - hanem a felnőtté válás.
A magyar ember nem akkor nem mond le álmairól, amikor reálisan már kevés ideje és ereje marad, hogy megvalósítsa őket - hanem akkor, amikor szembesül a valósággal, amelyben él.
Ez az ábra az elmúlt negyedszázad talán leginkább gyomorszorító diagramja.
Mellbevágóak a földrajzi különbségek is. A Nyugat-Dunántúlon az emberek nagyjából fele remél a mai napig szebb jövőt magának - Baranyában, Zalában, vagy Somogyban ugyanilyen arányban vannak azok, akik soha életükben nem álmodhattak jobb életről.
Legalább ennyire beszédes az, is, hogy aki még hisz sorsa jobbra fordulásában, kitől számít segítségre. Hogy elsősorban a családunkra támaszkodunk, az teljesen normális, az azonban már jóval kevésbé, hogy
több mint kétszer annyian érzik úgy, hogy a kormány hátráltatja őket álmaik elérésében, mint, amennyien úgy, hogy segíti.
Szintén megrázó szembesülni azzal: miről álmodik a magyar? A kutatásban részt vevőknek feltették a kérdést, mekkora havi nettó fizetésből tudná elképzelni "álmai életét"? A legtöbben - a válaszadók 36 százaléka - azt mondta
200 és 300 ezer forint közötti összegből.
Mindössze 15% jelölt meg félmillió forintnál magasabb fizetést, 14% pedig már akkor is boldog lenne, ha 100 ezernél többet kereshetne. Még egyszer jegyezzük meg: nem az optimális, nem az elfogadható jövedelemről beszélünk, hanem
az álomfizetésről.
A magyarok többsége tehát
a német átlagbér feléről-harmadáról-negyedéről álmodik.
2017-ben tehát ott tartunk, hogy már csak a valós életszínvonalunk, de a vágyaink is elérhetetlen messzeségbe kerültek Nyugat-Európától.
Ennek fényében nem igazán meglepő, hogyan látják az emberek az elmúlt 27 esztendőt. Ötödük szerint minden eddigi demokratikusan választott kormány rossz volt, 27%-uk pedig nem tudott, vagy nem akart kedvencet választani az elmúlt negyedszázad politikai vezetői közül.
A magyaroknak tehát alig, több, mint a fele érezte úgy, hogy bámelyik négyéves ciklus legalább nagyjából tűrhető volt.
A közvélemény-kutatások tükrében papírformának látszik, hogy a legelfogadottabb a jelenleg regnáló hatalom - ám a felmérésekben olvasható 40-50%-os népszerűséget erősen árnyalja, hogy a válaszadók mindössze 16 százaléka vélekedik úgy, hogy a mostani a legjobb kormány 1990 óta.
Hasonló ellentmondásra világít rá az, hogyan látják a magyarok gyermekeik sorsának várható alakulását. Az összes megkérdezettnek mindössze negyede hisz abban, hogy utódainak jobb élet jut majd, mint neki.
Ez az arány a kormánypártok támogatói között is mindössze 34 százalék.
A Fidesz szavazóinak több, mint fele meg van győződve arról, hogy gyermekeinek sem jut jobb sors, mint neki.
Mégis azt szeretnék, hogy a jelenlegi rezsim vezesse az országot. Hogy miért, azt ennek a kutatásnak a során nem kérdezték tőlük. De aligha tévedünk nagyot, ha arra tippelünk,
többségük tényleg nem hiszi, hogy Orbánék jobb hellyé tennék Magyarországot - attól viszont tartanak, hogy mások még rosszabbá tehetik.
A migránsoktól, Brüsszeltől, Sorostól, Simicskától és a velük hol több, hol kevesebb, hol az égvilágon semmilyen valós alappal kapcsolatba hozott ellenzéktől való félelem a kormánypárti tábor igazi kötőanyaga. De ne legyünk igazságtalanok: jó eséllyel így volt ez tíz, tizenöt, vagy húsz esztendővel ezelőtt is. Horn "nincsalternatíva" Gyulának, vagy Gyurcsány "megunjákéshazamennek" Ferencnek éppúgy nem hitték el saját szavazóik sem, hogy jobb életre számíthatnak tőlük, és ugyanúgy rettegtek attól, hogy a démonizált ellenoldal lerombolja azt a szerény, tisztes nyomorúságot is, amelyben éltek.
Magyarországot huszonhét éve a fortélyos félelem igazgatja és nem a csalóka remény.
Az elmúlt nyomorult negyedszázad rendszerének egyik legstabilabb oszlopát a feladott álmaink adták. Leváltani is csak akkor tudjuk, ha kihúzzuk alóla ezt a lábat - azzal, hogy visszavesszük az álmainkat azoktól, akik elrabolták.