Pesszimista véleménycikk következik. Szombat délutánra értelmiségi fiatalok hirdettek demonstrációt a Beneš-dekrétumok, és az azok megkérdőjelezését büntető szlovákiai úgynevezett némaságtörvény ellen. Az ifjakon látszott, hogy a lelkes amatőrök közé tartoznak, demonstrációjuk azért a gyermekbetegségeket hordozta, de ami fontos volt, hogy az érezhetően több ideológiát képviselő fiatalok pártoktól semleges beszédeket mondtak jól felépített koreográfia szerint, helyénvaló követelésekkel.
Sokunknak, akiknek már a könyökén jönnek ki az egymást érő „rendszerváltó” tüntetések, ahol ugyanazok a kismilliószor lejáratódott arcok mondták meg a tutit (és nem is feltétlenül értettünk egyet velük), jóleső érzés volt, hogy végre nyugodt szível állhatunk ki egy demonstráció célja mellett, nem kellett az orrunkat befogni, mert valamely felszólaló oda nem illő szöveggel borzolta volna a kedélyeket.
Hogy mennyire remek volt a szervezőktől a pártsemlegesség fenntartása, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy
amellett a tény mellett, hogy a kormányzati szintű szlovák magyarellenesség elfogadhatatlan, a szélsőbaloldaltól (Szikra Mozgalom) a szélsőjobboldalig (Pax Hungarica) ott voltak ismert közéleti szereplők a hallgatóság sorai között.
Na, de nem is lenne igazi magyar rögvalóság, ha egyesek nem akarnák ezt az eseményt is a saját „vallási meggyőződésük” szerint beskatulyázni. Mivel Beneš-ügyben a Bálvány lapít, mint az a bizonyos anyag a fűben, a máskor kardcsörtető külügyér pedig himihumi kamukommunikációba menekül, ezért a fundamentalista szektatagok ezt csakis úgy tudják értelmezni, hogy „nem szabad egyetérteni vele”, sőt nem is szabad „ilyenekkel” együtt demonstrálni semmilyen célért sem.
És a közösségi médiában elszabadult a pokol, a kényelmes akolmelegből oktatják ki a tiltakozókat. A leginkább szégyenteli pedig az, hogy
a máskor melldöngetően magyarkodók érveinek non plus ultrája szóról szóra ugyanaz, mint a néhai SZDSZ arcpirító megszólalásai: „az ilyen tiltakozások ártanak a kétoldalú kapcsolatoknak”.
Vérlázító!
Gyermekként, kiskamaszként éltem meg Ceauşescu falurombolási ámokfutását. Az a Kádár-éra utolsó időszaka volt, már „hasadt a hajnal”, de azért még az MSZMP és annak góréi fújták a passzátszelet. Viszont már többé-kevésbé lehetett arról beszélni, hogy a határokon túl is élnek magyarok, akik nem „odakerültek”, hanem a határ lépett át rajtuk 1920-ban. A falurombolás pedig valóban nemzeti egységbe kovácsolta az akkori társadalmat, tízévesen nekem is retinámba égett a vízből meredező bözödújfalui templomtorony.
1988 nyarán általam addig nem látott tömegdemonstráció volt a Hősök terén, ahol a rendszer embereitől kezdve a legradikálisabb antikommunistákig mindenki egyetértett abban, hogy a román „szisztematizálási” tervek elfogadhatatlanok. Sőt,
a tüntetés hatására az akkor még egypárti Országgyűlés a falurombolásokat elítélő állásfoglalást is elfogadott.
Nos, úgy tűnik, a magyar társadalom megosztottsága a Kádár-rendszer utolsó éveihez képest sokat romlott. Mint látható, ma már egy olyan, korábban nemzeti egységet kovácsoló ügyben sem lehet sikeres demonstrációt szervezni, mint a határon túli őshonos magyarok jogai. Mert vannak, nem is kevesen, akik számára a párthűség fontosabb.
Negatív tanulság, hogy ma már a nemzet sem része a nemzeti minimumnak.
Szegény Hazám, mi lesz így veled?