Megint elérkezett a… na, majdnem azt írtuk, hogy nemzeti ünnepünk, de valójában az éves számháború napja. Az idei rendezvényeknek külön pikantériát ad, hogy négy hét múlva országgyűlési választások lesznek, így egyfajta seregszemlének is felfogható a voksoláson győzni kívánó politikai erők összejövetele.
Aztán hogy mi hangzik el a beszédekben, az már tulajdonképpen másodlagos. A közösségi médiában ismét a magyarok kedvenc sportja várható, az
„Össznépi Nagy Farokméregetés”, azaz az ÖNF,
ahol mindenféle valódi és mesterséges intelligencia által generált képekkel fogják „bebizonyítani” a „magyarok”, hogy az ő bálványuk mekkora istencsászár, az összes magyar is azon a rendezvényen volt, míg a másikra, a patás ördögre a lőtéri kutya sem volt kíváncsi.
Az ÖNF-et a politikai szekták természetesen komolyan veszik, így ha kiderül, hogy a szektatag egy hozzátartozója a másik szekta gyűlésén vett részt, akkor kezdődhet a családi anyázás. Ez akkor a legizgalmasabb, ha az adott családban nagyjából egyenlő arányban vannak a szektatagok, így nem kell tartanunk attól, hogy az egyedül maradó kisebbség a hallgatási spirálba (azaz a többséghez igazodás kényszerébe) burkolózna. És mehet a családi asztalnál a komcsizás, nácizás, Brüsszelezés, libsizés, hazaárulózás, Putyin-pincsizés, háborúpártizás meg a többi pejoratív jelzővel címkézés.
Nos, ez az, ami aztán csöppet sem illik március 15-e szelleméhez.
A magyar polgári forradalom napja ugyanis a nemzeti egységnek, sőt magának a nemzetnek a születésnapja: a „natio” fogalmába a korábbi, születésük jogán oda tartozó arisztokrácia mellé bekerült a polgárság is.
Akik lehet, hogy nem vallottak azonos elveket, de saját álláspontjukat alátámasztó érveik nem merültek ki korunk emberének facebookos gyalázkodásaiban.
A legszebb példa erre a kor két nagy politikusának, a konzervatív Széchenyinek és a szabadelvű Kossuthnak az ellentéte. A nagycenki gróf és a monoki ügyvéd célja nem a másik ellehetetlenítése, a karaktergyilkosság, a hatalom mindenáron való megtartása vagy megszerzése volt, hanem az ország ügyének előrevitele. És nem féltek nemcsak meghallgatni a másik érvelését, hanem azt saját lapjukban is leközölni! Így a reformkor polgára Széchenyi újságjából, a Jelenkorból értesülhetett Kossuth álláspontjáról, míg Kossuth lapjában, a Pesti Hírlapban hosszan olvashatta Széchenyi gondolatait.
Vajon ezt el tudjuk képzelni manapság? Aligha.
A magyar társadalom ugyanis oly mértékben megosztott, szektásodott, hogy a politikusok az ellenfél (sőt, ellenség!) üzeneteit, érveit minden lehetséges eszközzel megpróbálják elzárni a saját szektájuk elől. (Ebben a közösségi média algoritmusai hatékony segítséget nyújtanak nekik.) Ezen felül pedig elhitetik híveikkel, hogy amire ő nem ad engedélyt, az tilos. Erre volt elkeserítő példa az ismét alkalmazott Beneš-dekrétumok, illetve a szlovákiai némaságtörvény elleni januári demonstráció, melyet értelmiségi fiatalok szerveztek, az egyik szekta azonban a bálványuk engedélye nélkül meg sem mert jelenni.
A márciusi ifjak tizenkét pontját százhetvennyolc év alatt sokan számtalanszor számtalanképp próbálták saját meggyőződésükre hajlítani, ami mindig megosztottságot szült, holott a dokumentum lényege pont a nemzeti egyetértés lett volna. Mi most a tizenkettediket kicsit parafrazáljuk:
„Unió egymással!”
Ha ez meglesz, akkor a többi jön majd magától!