Az aradi mártírok vértanúságának emléke megfakulni látszott, mert a nemzeti önbecsülésünk egyik legfontosabb helyszíne egyfajta páneurópai piknikké alakult. A gyász és a megrendülés fájdalmát átélés nélküli tucat beszédek követték. A szónoklataikban, erős hangsúlyt kapó "demokrácia, európaiság, együttélés és multikulturalizmus" fogalmainak használata élesebben csapódtak a hallgatóság fülébe, mint a vasgolyók a tizenhárom mártírunk szívébe.
Az érzelmeket és a hitet - Hegedűs Lorántné szavai emelték fel, amikor Damjanich János utolsó leveléből idézet a helyszínen meglátogató fiatal jobbikosoknak:
„Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.”
A képviselő asszony, Damjanich János utolsó levelének felelevenítésével sokkal több példát és utat mutatott a hazáját szerető embereknek, mint az egy napra nemzeti gúnyába öltözött, politikusnak látszó szónokok.
A harcunk örök, s inkább a magyarságunk utolsó oszlopai legyünk, mint sem utolsó hírnökei. Arad és a tizenhárom vértanú mártírsága erre kötelez minket.
T. P.