Bokros Lajos, aki Kovács Zoltán az Élet és Irodalom főszerkesztőjének helyére ugrott be a konferenciára, politikai hátteret adott nyitóelőadásában a média helyzetének vizsgálásához. A volt politikus háromféle rendszert ismertetett:
liberális (jogállami) demokrácia
fékezett habzású önkényuralom
nyílt diktatúra
Ezek közül a fékezett habzású önkényuralmi működésbe sorolta a mai Magyarországot, ami azt jelenti, hogy úgy tűnik, mintha demokráciában élnénk, mert több párt küzd a szabad, de nem tiszta választásokon. Ezzel szemben a nyílt diktatúrában egypártrendszer van, egyetlen jelölttel. Magyarországon a pártok esélyei nem egyenlők, a pénzügyi lehetőségek között óriási különbségek vannak, a civil szervezetek üldöztetést szenvednek, az igazságszolgáltatás nagyrészt elfogult lett, a jogalkotás a politika szolgálatába állt, a kormánysajtó túlsúlya pedig egyértelmű.
A populista vezetőket két csoportra osztotta, az egyik hármas Trump, Bolsonaro és Duterte, ők egyelőre csak próbálkoznak a jogállami intézmények lerombolásával, míg Putyin, Erdogan, Maduro és Orbán már sikeresen végrehajtották ezt az elképzelést. Ezeknek a rendszereknek az egyik lényege, hogy a demokratikus álarc mögött személyi diktatúra iránti vágy rejtőzik, néhány jellegzetesség:
szűk uralmi kör
hű szolgák hatalmi szerepben
rokonok, barátok előnyhöz juttatása
propaganda magas fordulatszámú pörgetése
Krekó Péter
A Political Capital igazgatója először három fogalom jelentését egyértelműsítette a közönséggel.
összeesküvés-elméletek: olyan teóriák, amelyek azt feltételezik, hogy emberek egy csoportja valamilyen titkos tervet akar végrehajtani ellenünk – erre Magyarországról remek példa a kormánypropaganda által sulykolt Soros-terv
álhírek: olyan, nem valóságos információk, amelyeknek tudatos célja, hogy másokat befolyásoljon – például: az amerikai választási kampányban keringett a Facebookon egy olyan fake news, mely szerint Ferenc pápa arra buzdította híveit, hogy voksoljanak Trumpra
dezinformáció: átfogóbb kategória, az összeesküvés-elméletek és az álhírek is beletartoznak, viszont a dezinformáció inkább arról szól, hogy valós tényalap bázisán olyan kép alakuljon ki az adott jelenségről, ami félrevezető – például: az orosz állami propagandatévé, a Russia Today toposza, mely azon a tényen alapul, hogy egy sátánista egyház templomot nyitott Detroitban – ami önmagában igaz, de marginális téma: egy magánlakásban állítottak fel egy szentélyt, csak néhány ember követi ezeket a tanokat, de az RT arra igyekszik használni ezt, hogy a nyugati világot és Amerikát annyira dekadensként ábrázolja, hogy ott az emberek már a sátánizmushoz fordulnak
Az ilyen jellegű dezinformációra szintén remek példa, hogy az amerikai egyetemek az orosz médiában általában csak akkor kapnak teret, ha valamilyen botrányról lehet beszámolni, amik tényleg léteznek, de ugyanezen intézmények tudományos eredményeiről már hallgatnak. Arról nem is beszélve, hogy Oroszországban nem létezik az a normarendszer, amely alapján az amerikaiak nyilvánosságra hozzák a saját, belső problémáikat.
A dezinformáció egyik célja az információs káosz létrehozása, aminek az a lényege, hogy ugyanarról az eseményről többféle narratívát kezdenek el futtatni, így elbizonytalanítva az embereket, például az Ukrajna felett lelőtt utasszállító kapcsán az orosz média rövid időn belül többféle verziót is elkezdett terjeszteni: amerikai vadászgépek voltak, ukrán rakéta találta el, esetleg saját magától gyulladt ki. A posztmodern diktatúrákban az ember uralásának fő módszere nem feltétlenül az, hogy egy dologban higgyenek erősen, hanem az elbizonytalanításuk után könnyebben meggyőzhetőkké váljanak. Ezzel szemben a kormány propagandájában azt a XX. századi elemet is megfigyelhetjük, mely szerint folyamatosan ugyanazt kell tolni az emberek arcába, ami most úgy foglalható össze, hogy Soros.
A mostani magyar médiacentralizáció hasonló ahhoz, ami a 2000-es évek elején, a már putyini Oroszországban zajlott. Az indikátora is nagyrészt jól meghatározható: a Kurszk tengeralattjáró katasztrófája után az orosz médiumok Putyint kezdték hibáztatni, ami negatívan hatott a népszerűségére. A válasz hamar megérkezett: Kreml-barát oligarchák állami támogatással kezdték felvásárolni a médiumokat, amik látszólag magánkézben voltak és vannak, de rendkívül komoly állami hatással működnek – ez az utóbbi évek magyar médiapiacáról is elmondható.
Magyarországon erős lenyomata van az oroszbarát narratíváknak, a neo-euroázsiai ideológiát tökéletesen átvették Moszkvától, mely szerint a nyugati világ hanyatlóban van, a keleti kultúra pedig valamiféle hosszú távú civilizációs előnyt élvez. Ennek hatására Oroszország népszerűsége folyamatosan emelkedik a hazai közvélemény-kutatásokban, míg a nyugati országok presztízse csökken.
Orosz dezinformációs oldalak Magyarországon is létrejöttek, például a Hídfő vagy a Bal-Rad, ahogy szerte a világon, ez az információs háború hagyományos eszköztárába tartozik, de Magyarországon már nem frissítik ezeket, mert ellenség hiányában nincs rá szükség. A magyar kormány narratívái egybevágnak a Kreml kommunikációjával, ezeket nyomják a kormánypárti médiumok is. Elképzelhető, hogy ezért ejtették azt a tervet is, hogy a Russia Today csatornát indítson Magyarországon – minek költenének rá, ha a magyar állami propagandagépezet is ugyanazokat a paneleket hangoztatja?
Ami az Európai Unión belül rendkívüli, hogy a javarészt állami finanszírozással működő médiahenger legfőbb narratívái álhíreken és összeesküvés-elméleteken alapulnak. A hagyományos felállás ezen a területen úgy néz ki, hogy a mainstream áll szemben az álhírekkel, itthon ez mostanra megfordult: a fake newst emelték a mainstream szintjére.
Urbán Ágnes
A Mérték Médiaelemző Műhely munkatársa, aki közgazdász és egyetemi docens, elsősorban az állam piactorzító eszközeiről beszélt. A médiarendszert gyökereiben befolyásoló hatások érték az utóbbi években, a technológiai fejlődésnek köszönhetően a Google és a Facebook a tökéletes targetálásuk miatt elszívták a bevételt a médiavállaltoktól. A fogyasztási szokások is jelentős változáson mentek keresztül, ahogy a kínálati oldal is átalakult a fake news felvirágzásának köszönhetően. A gazdasági válság szintén fontos tényező volt, itthon évekig nem tért magához a médiaipar, a jobban működő piacokon gyorsabban regenerálódtak a korábbi viszonyok.
A politika és a hatóságok beavatkoznak a piaci viszonyokba, nem csak rossz eszközökkel és szerencsétlen módon, hanem tudatosan. A hatósági operáció első számú példája a Médiatanács. A frekvenciapályázatokkal a rádiós piacot teljesen átalakították a mindenkori oligarcháknak kedvezve, ez volt a legegyszerűbb feladat, itt még kreatív jogalkotásra sem volt szükség ahhoz, hogy a Simicska Lajosok és Andy Vajnák különösebb verseny nélkül besöpörjék a zsákjukba a frekvenciákat.
Ami talán kevesebb figyelmet kap, de szintén kardinális pont, hogy a médiatörvény szerint a médiapiaci fúziókat már nem csak a versenyhivatalnak kell elbírálni, hanem az NMHH is végez előzetes szakhatósági vizsgálatot, ami a média sokszínűségének szempontjából hivatott döntést hozni. Az NMHH kétszer használta vétójogát, először 2011-ben, amikor az Axel Springer és a Ringier egyesült volna. Láttuk, hogy mi lett a vége: a porfólió jelentős részét el kellett adniuk, aminek következtében a megyei napilapok és a Népszabadság is kormányközeli kezekbe került, utóbbit különösebb gondolkodás nélkül be is szántották.
2016-ban még keresztbe feküdtek az RTL és a Central Digital Media fúziója előtt, miközben a Mészáros-féle médiabirodalom csont nélkül átment, hiszen az semmilyen negatív hatást nem gyakorol a média sokszínűségére.
Urbán Ágnes arról is beszélt, hogy a közmédia esetében sikeresen meghekkelték az uniós szabályozást. Hivatalosan nem az MTVA, hanem a Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. a magyar közszolgálati média. Ennek azért van jelentősége, mert az Európai Unió meglehetősen egzakt szabályokat ír elő az ilyen médiumok működtetésére, többszintű kontrollmechanizmussal. A Duna Médiaszolgáltató felett ezek meg is vannak: közszolgálati költségvetési tanács, közalapítvány, többpárti kuratórium, ami abszolút EU-konform, csakhogy de facto az MTVA gyártja a közmédia műsorait.
Még mindig csak a felszínt kapargatjuk, ezeken kívül is rengeteg területről beszélhetünk: a piaci beavatkozási formákról, például amikor kiderült, hogy az MNB alapítványán keresztül finanszírozták a vs.hu-t – fel is állt szinte az egész szerkesztőség egyetlen nap alatt. A reklámadó, ami első körben az RTL Klubra volt szabva, a legmagasabb adókulcsába csak ők estek bele, tökéletesen megvalósítva a diszkriminatív adózást. A közterületi piac átalakítása, az állami hirdetések piactorzító hatása. A kormányközeli szereplők tulajdonszerzési hulláma sem ért véget.
A külföldi szereplők közül a kivonulás mellett döntött a ProSiebenSat, a Mediengruppe, a Deutsche Telekom, a Metro International és a Sanoma is. Valószínűleg nem kizárólag a környezet átalakulásának következtében, mert a döntésekben szerepet játszhatott a sérülékeny piac és különböző gazdasági okok is. A független média konfrontatív szerepét egyedül az RTL Klub vállalta fel, míg az Axel Springer-Ringier a konfliktuskerülés mellett döntött a szórakoztató szegmensre koncentrálva.
Itt érdemes szót ejteni a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványról (Kesma) ahova beterelték a kormányközeli médiumok jelentős többségét. Ez a magyar médiapiacon minden korábbinál nagyobb tulajdonosi koncentrációt jelent, a 2017-es adatok alapján 56 milliárd forintnyi cégvagyont, ami a teljes médiapiac 16 százalékát jelenti. A kulcsszó a teljesen van, ugyanis ebbe az HBO-tól a Muzsika TV-ig minden beletartozik, Urbán Ágnes szerint a politikai-közéleti szegmensben 40 százalék körüli lehet az arány, de valamelyest még ez is fals adat, mert az RTL Klub annyira kiemelkedik, hogy egymaga is jelentős mértékben billent vissza a mérlegen.
A rendszer velejáróinak fejtegetése túlfeszítené ezen cikk kereteit, de néhány példa: szerkesztőségek eltiltása a parlamenti tudósításoktól, akkreditációk megtagadása, nyilatkozatstop a független médiában, hiteltelenítés, fake news gyárnak való titulálás vagy épp a helyi nyilvánosság kiszolgáltatottsága a helyi politikának.
Rényi Pál Dániel, a 444 újságírójának előadása nagyjából lefedte Urbán Ágnesét. Rényi szerint a 2010 decemberében elfogadott médiatörvény azt próbálja elhitetni az emberekkel, hogy az újságírás egy olyan terület, amit a kormánynak ellenőriznie kell. Ez a szakma pedig arról szól, hogy a média ellenőrzi a mindenkori hatalmat. A mostani állami koncepció egyik lényege, hogy senki olyan ne kapjon pénzt, aki nem biztos, hogy lojális. Ha viszont már erős túlhatalma van a vezetésnek, akkor a saját ellenségeit, őfelsége ellenzékét is maga válogatja meg.
Bajomi-Lázár Péter
A Médiakutató szerkesztőjének előadásából úgy érződött, hogy a magyar média problémái nem a Fidesz-kormánnyal kezdődtek. A rendszerváltáskori várakozás szerint az egypárti sajtó után pártatlan sajtónak kellett volna létrejönnie, helyette többpárti sajtó született. Most pedig újra dominánsan egypárti modellről beszélhetünk. Bajomi-Lázár kiemelte, ha meg akarjuk érteni egy ország médiarendszerét, akkor először a politikai rendszerét kell megértenünk, mert döntő módon a politikai rendszer formálja a médiarendszert.
Patrónusok és kliensek vannak a mai magyar rendszerben, ezáltal sérül a külső és belső sajtószabadság, az informális kapcsolatok dominálnak a formális szabályok és intézmények felett. Sérül egyes médiumok szabadsága az állammal szemben és sérül egyes újságírók szabadsága a tulajdonossal vagy a szerkesztőség vezetőjével szemben. Ehhez hozzátette, hogy a klientizmus, a kölcsönös szívességek rendszere nem újkeletű jelenség, legalább az 1996-os médiatörvény óta létezik.
Egy új nómenklatúra rendszer alakult ki, bizalmi funkciókat csak bizalmi emberek kapnak, szakmai helyett politikai szempontok kerültek előtérbe, megszületett a kiváltságosok kultúrája, egyes üzletemberek, médiumok, újságírók többet kapnak a közjavakból, mint mások. A forráselosztás politikai szempontok szerint zajlik, ezért szisztematikusak az egyenlőtlenségek.
A kutató szerint a látszatpluralizmus fenntartására továbbra is ügyelnek, de egyre kevésbé adnak rá, legalábbis a Kesma létrehozása ezt mutatja. Néhány kritikus médium viszont továbbra is működik.
Bajomi-Lázár összegzése szerint a korbács és kalács médiapolitikája jellemezte az elmúlt 8-9 évet. A forráselosztások révén a rendszer az etikátlan újságírást díjazza, az etikus újságírást bünteti. Ez olyan újságírói gyakorlatokat honosított meg, amelyek értelmezhetők adaptációs, túlélési stratégiaként is. Az etikátlan újságírás sikeres üzleti modell lett, de ezért nem az újságírókat kell hibáztatni, mert a legtöbb szakmabeli Maslow-piramisának csúcsán ugyan az etikus újságírás szerepel, de ez jelenleg nem lehet domináns, mert az alatta található szükségletek sem teljesülnek, például az egzisztenciális biztonságé, a piaci törvények érvényesüléséé vagy általában a sajtószabadságé.
(Címlapfotó: Béli Balázs / alfahir.hu)