Borongós, esős időben érkezünk Hajdúszovátra. A virágzó, jómódú német és holland nyugdíjas üdülőkkel teli fürdőváros, Hajdúszoboszló alig tíz kilométerre van innen - ám az már első pillantásra látszik, hogy ez itt egészen más világ. Utunk a hetvenes-nyolcvanas években épült Kádár-kockák között vezet, amelyek nagy részére az elmúlt három évtizedben láthatóan nem tudtak túl sok pénzt áldozni tulajdonosaik, akik örülnek, ha alkalmi munkákból a napi betevőre futja, és a ház se marad fűtetlenül télire.
Így érkezünk meg Szoboszlaiék portájára, ahol olyan 21. századi magyar rémtörténetet ismerünk meg, amelynél durvábbat a viktoriánus Anglia nyomorát megörökítő Charles Dickens és kortársa, a horror műfajának szülőanyja, Mary Shelley sem tudott volna együtt írni. Tudjuk, hogy nem vidám anekdotázásra érkezünk, de amikor a kis konyhában leülünk, és Szoboszlai Tiborné Ildikó belekezd az elmúlt tíz esztendő megpróbáltatásainak ismertetésébe, mondatról mondatra jobban ökölbe szorul a kezünk az asztal alatt.
Ildikó 2007 áprilisában kezdett el dolgozni a helyi nádszövő üzemben, mint gépkezelő. Írásbeli munkaszerződést nem kötöttek vele, be nem jelentették. Ő azonban mindenképp dolgozni akart, s más lehetősége nem lévén, kénytelen volt elfogadni ezeket a feltétéleket.
Akkor még rémálmában sem gondolta, hogy munkáltatója egyszer majd azt is letagadja, hogy valaha is alkalmazta. Pedig nem sokat kellett várni erre.
2007 július elseje örökké beleégett a Szoboszlai család emlékezetébe. A hétvége ellenére Ildikót hajnali négyre rendelték be. A szombati munkanap rövidre sikerült - ám annál hosszabb árnyékot vetett életére.
A nádszövő gép elkapta a bal kezét, és kegyetlenül összeroncsolta.
A debreceni kórházban a kézfejét sikerült megmenteni, ám a kisujját le kellett vágni, bal keze azóta is szinte használhatatlan. Főnöke, a nádszövő üzem tulajdonosa, Balogh Ferenc
másfél millió forintot ajánlott fel neki, ha az ügyet nem terelik hivatalos útra. Ebből azonban az elején átadott százezer forinton kívül egy fillért se látott, így a hatóságokhoz fordult.
A súlyosan sérült, kétségbe esett asszonnyal aláíratott nyilatkozatot, amelyben minden kártérítésről lemond, a Munkavédelmi Felügyelőség határozata szerint nem lehet figyelembe venni, mivel
"abban az állapotban még felmérni, felfogni sem tudta a nyilatkozat jövőbeli lehetséges következményeit."
Balogh azonban ekkor már azt is tagadta, hogy Ildikó valaha is nála dolgozott volna, és alkalmazottjai közül sem mert mást vallani senki.
Nyilván úgy gondolta, hogy írásbeli szerződés és bejelentés híján ezt úgysem lehet bizonyítani. A blöff azonban nem jött be a munkaügyi hatóság világosan leszögezte: egyértelmű, hogy Szoboszlainé a nádszövő üzemben végzett munkát, és ennek folyamán érte a baleset is.
A munkáltató azonban így sem volt hajlandó fizetni, így Ildikó bírósághoz fordult.
Az asszony közel egy évtizeden át bolyongott a magyar igazságszolgáltatás sűrűjében tárgyalásról tárgyalásra, fellebbezésről fellebbezésre, mire a bíróság végre kimondta: jár neki a kártérítés.
A kamatokkal együtt az összeg mára mintegy négymillió nyolcszázezer forintra rúg. Ám a rémálomnak ezzel még közel volt vége - sőt!
Balogh Ferenc ugyanis jelenleg vagyontalan kisnyugdíjas, így nem tud fizetni. No, nem azért, mert az elmúlt években anyagilag ennyire megzuhant volna. Legértékesebb vagyontárgyát, egy nádast egy nagylelkű pillanatában odaajándékozta gyermekeinek. A megítélt kártérítést részletekben fizeti a nyugdíjából.
Havonta 13 ezer (tizenháromezer!) forintot. Így röpke harminc év alatt rendezni is tudja tartozását.
Az elmúlt évtized valóságos rémálom volt Szoboszlaiék számára - és nem csak Ildikó balesetének eleve nagyon súlyos egzisztenciális következményei, a kiesett jövedelem, vagy az éveken át tartó orvosi kezelés költségei miatt. A per indulása óta sorra kapják a névtelen fenyegetéseket és feljelentéseket. Egy alkalommal még azzal is megvádolták, hogy férje zaklatja hatéves unokájukat. A gyámügy kivizsgálta az ügyet és megállapította, hogy a rágalomnak semmi alapja nem volt.
Nemrégiben bejelentés érkezett, hogy a részletfizetés megkezdése óta "megnövekedett a jövedelmük", így a szerény lakhatási támogatásukat is csökkentették.
A család elkeseredésében a nyilvánossághoz fordult. Elsőként a Ripostot keresték meg. A fideszes propagandalap megígérte, hogy írnak az ügyükről - ám rejtélyes módon, az utolsó pillanatban a cikk megjelenését letiltották.
Ildikó szerint az áskálódások mögött egykori munkáltatója áll, aki bosszút akar állni rajta, mert szembe mert fordulni vele. Baloghék ugyanis nem akárkik Hajdószováton. Balogh Ferenc jól menő vállalkozó, a fia pedig önkormányzati képviselő - aki a jelek szerint egy egyszerű testületi tagnál jóval többet engedhet meg magának.
Például azt is, hogy a községtől a saját civil szervezete részére ingyenes használatra megkapott, pályázati pénzből felújított focipályára csak bérleti díj fejében engedi fel a helyi csapat tagjait. (Baloghnak van egy saját csapata is, amelyben azonban a helyiek szerint alig játszanak hajdúszovátiak.) Az egyesületnek azonban erre nincs pénze, így a községtől kaptak rá forrást.
Tehát az önkormányzat ingyen használatba adott egy létesítményt a képviselőtestület egyik tagja által vezetett civil szervezetnek, majd támogatást ítélt meg arra, hogy egy másik szervezet bérbe vehesse ezt a létesítményt.
A történet nem sokban különbözik attól a sztoritól, amelyet éppen ezekben a napokban "Tiborcz-ügyként" ismer meg Magyarország és Európa. Az összeg persze sok nagyságrenddel kisebb, és konkrét törvénysértést sem követtek el, ám lényegében fogták a közpénzt, és egy kis kitérővel beletették egy politikus zsebébe.
A nádszövő üzem mellett összefutunk idősebb és ifjabb Balogh Ferenccel is. Megörülünk a találkozásnak, hiszen itt az alkalom, hogy reagáljanak arra, amit az előbb hallottunk. Ők azonban nem szeretnének ezzel élni, sőt, kiabálva közlik, hogy közterületről sincs jogunk fotózni "az ő tulajdonukat". Rendőrt hívnak, akik persze teszik a kötelességüket: meghallgatnak minket, jegyzőkönyvet vesznek fel, még egyszer megkérdezik, akarnak-e velünk beszélni? Nem akarnak.
Nem is csoda. Nem szoktak ők ahhoz, hogy bárkinek is magyarázattal tartozzanak bármiért is. Urak ők a magyar ugar rájuk eső szeletén. Az "ő tulajdonuk" nem csak az üzem, de a focipálya is, az "ő tulajdonuk" a munkásaik is. Övék a két kezük kizsákmányolt munkája, a megnyomorított egészségük, a félelemmel megmérgezett lelkük. Szörnyülködhetünk a fejünket fogva ezeken a módszereken, méregethetjük döbbenten a fát - csak akkor nem fogjuk látni az erdőt.
Mert Szoboszlainé Ildikó nincs egyedül, ezt a kálváriát sok százezer kiszolgáltatott, semmibe vett magyar munkavállaló járta és járja vele együtt évtizedek óta.
Legfeljebb nagy részük még nem szembesült vele, milyen könnyen tiporható el az igazsága, ha szembekerül a munkáltatójával, és hogyan röppen el egy évtized is, mire a magyar állam hajlandó végre megítélni neki, ami jár - és még akkor sem kapják meg. És, ahogyan Ildikó sorsa, úgy Baloghék kiskirálysága sem egyedülálló történet.
Hajdúszovát nem a pokol elszigetelt kis tornáca - csupán egy községnyi magyar valóság.
Hazafelé az autóban József Attila nyolcvan éves sorai visszhangoznak a fejemben:
"És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek"
No, meg, a Tankcsapda nótája:
"Ami kinn, az van benn
Ami fenn, az van lenn."
Mert, ami "lent", Hadjúszováton és sok száz más magyar kistelepülésen folyik, az pontosan ugyanaz kicsiben, mint, amit a "fent" a hazánkkal tesz a hatalom. A törékeny falvak nem maguktól hullottak le az eleven jog fájáról. Az ág korhadt el, ami tartotta őket, mert az egész fát, az egész országot rágja a kisebb, nagyobb és a legnagyobb Döbrögik kapzsi önkénye. Egy Ludas Matyi nem lesz elég, hogy megszabaduljunk tőlük - tízmillió kellene.
Fotó: Bezerédi Tamás