A magyar nemzet államiságunk kezdete óta megosztott. István és Koppány, az uralkodó és a nemesek, a kurucok és a labancok, a Kelet Népe és a Nyugat irodalmi ellentéte – és még folytathatnánk – belső viszályai, politikai és fizikai csatározásai mély sebet hagytak a magyar vitakultúrában, melyre a XX. század traumái rákontráztak. Ezeket a sebeket nyitja meg évről évre az a szekértábor-centrikus aktuálpolitika, mely tematizálja mai napig a hazai közbeszédet, ellehetetleníti a konstruktív vitát és késlelteti a konszenzuális megoldásokat.
Ez a mi „turáni átkunk”: a nemzeti minimumot felülírják az aktualitások, a mások szemében szálka keresése, a gondolatiság szintézise pedig ritka jelenség.
Éppen ezért kellemes meglepetésben volt részem az elmúlt években, amikor többször tapasztaltam ennek az ellenkezőjét, legfőképpen a magyar fiatalok és ifjúsági szervezetek köreiben, példának okáért ismertetném a kedves Olvasóval ennek a jelenségnek legfrissebb példáját: szeptember elején a Forum Europaeum szervezésében megrendezésre került egy ifjúsági politikai kerekasztal, melyen öt másik ifjúsági szervezet képviselője mellett a Jobbik Ifjúsági Tagozat is részt vett. Néhányan a vitapartnerek közül előzetesen már ismertük egymást korábbi panelbeszélgetésekről, kitelepülésekről, és kijelenthető, hogy az ideológiai patkó majdnem minden szegmense képviselte magát aznap. Ennek ellenére szakmai kérdésekben,
ha volt is ellenvélemény, az majdhogynem minden alkalommal a megoldás módját célozta,
nem pedig annak célját, mely – valljuk be – ritka dolog a magyar politikában. Egyetértés volt a fiatalok lehetőségeinek hiányában, a magyar gazdaság megsegítésének eszközeiben, a megoldások keresésében, holott ez szokatlannak bizonyult a „nagypolitikai” szereplők között.
Az elmúlt évtizedek alatt hozzászokhattunk újra meg újra a hazai politikai szereplők, pártok, mozgalmak közötti csörtéhez, mely majdhogynem minden alkalommal a konszenzuális megoldások, a szakmaiság és az érdemelvűség rovására ment, és
a vezető politikai szereplők a hatalom (vagy annak illúziójának) megtartása végett közömbösen legyintettek a nemzeti minimumokra,
a ritka ellenpéldák között pedig egy-egy váratlan krízisre vagy katasztrófára adott reakció volt a csendes egyetértés és pillanatnyi fegyverszünet tárgya – gondoljunk itt az elmúlt évtized árvizeire, a vörösiszap-katasztrófára vagy a nagy 2013-as hóátfúvásra.
A mi krízisünk azonban ennél alattomosabbnak és súlyosabbnak ígérkezik.
Homlokegyenest rohanunk a szakadék felé,
melynek peremén túl egy teljes mezőgazdasági összeomlás, egy piacképtelen Magyarország és egy menthetetlenül elmérgesedett közbeszéd tátongó mélysége áll, miközben a világ lángokban áll körülöttünk. Ezekre a kihívásokra kizárólag akkor tudunk nemzetként reagálni, ha időben lefektetjük a „hogyan tovább” terveit, kiegészítjük egymás szakmai gondolatait és minden ideológiai ellentét megvitatása után akár külön, akár együtt, de célorientáltan, egyetértésben tudunk lépni. Ennek előfutára pont az az együttgondolkozási szándék, melyet a fentebb említett vitán – és számos másikon is – lehetett érezni.
Az elmúlt 15 év NER-rezsim árnyékában és politikai csataterén csendben felnőtt egy olyan nemzedék, mely undorodva tekint a lejárató kampányokra, a felesleges uszításra és a hazai lehetőségek hiányára.
Egy olyan nemzedék, akiknek lehetőségként a hitel, az eladósodás és a versenyképtelen bérek jutottak. Egy olyan nemzedék, akinek hiányzik már a vízió és a vitakultúra, és ez a nemzedék magának fogja megtalálni e hiátusok pótlását.
Úgyhogy még több hasonló vitát, még több együtt gondolkodást, és vigyázó szemeiteket ezekre a fiatal közösségekre vessétek!
(A szerző a Jobbik Ifjúsági Tagozat elnöke.)