Bizonyára számos nagygyűlést tartanak idén, talán még többet is, mint tavaly, hiszen választási év elé nézünk. Ám annál fontosabb rendezvény aligha lesz, mint ami január 3-án, szombaton zajlott a szlovák nagykövetség előtt. Nem volt hatalmas tömeg, nem volt balhé sem – de az, hogy egyáltalán létrejött, az a mai Magyarországon nagy dolog. És ez amennyire örömteli, annyira szégyenletes is.
Tavaly volt a nyolcvanadik évfordulója az Edvard Beneš csehszlovák elnök által kiadott dekrétumoknak, amelyeknek értelmében a második világháború borzalmaiért csecsemőtől az aggastyánig minden német és magyar ember felelős, aki az országban él. Ez a már megszületése pillanatában is gyalázatosan barbár rendelet – túl a nyolcvanadik „születésnapján” is – él és virul. Csehországot és Szlovákiát ezzel együtt vették fel az Európai Unióba. Ehhez az akkori, balliberális magyar kormánynak egy szava sem volt, csak legyintettek azokra, akik a fényes uniós jövő mellett a múlt árnyaira is figyelmeztettek.
Sokan úgy gondoltuk, ez a korszak 2010-ben lezárult. Azt hittük, a Fidesz ’90-es nemzetárulása a múlté. A liberális fiatalok mégis hazataláltak, otthonuknak tekintik Magyarországot, Nemzetüknek tekintik a Magyarságot… 2010-től a Fidesz-kormány ezernyi bűne és mulasztása mellett sokat tett az elszakított nemzetrészekért – ezt akkor is elismerjük, ha pontosan tudjuk, miért tette ezt! 2005-ben Mikola István ezt egyértelműen felvázolta. Ugyan következetlenül, nem elég határozottan, de azt mutatták, hogy Nemzetben gondolkoznak. Mostanában azonban úgy tűnik, a mérleg pozitív serpenyőjéből (amelybe eleve nem túl sok mindent tudunk beletenni) ezt is ki kell vennünk. A magyargyűlölő román elnökjelöltnek való udvarlás után Orbán Viktor Robert Ficóval szemben is meghunyászkodott.
Azt a semmitmondó, gyáva nyammogást, amit a kormányfő és a külügyminiszter ebben az ügyben előadott, hallhattuk volna Grósz Károlytól vagy Gyurcsány Ferenctől is, vagy a ’90-es Orbán Viktortól!
Egyértelmű lett: A Fidesz nem talált rá a magyar nemzetre, hanem visszatalált a Parlamentből június 4-én kivonuló önmagára!
Az ellenségei és saját vezetői által is megalázott nemzet becsületét néhány huszonéves fiatal mentette meg, akik úgy döntöttek:
nem lehet a lehajtott fejű, néma sunnyogás a válasz arra, amit a felvidéki magyarsággal tesznek.
Tüntetést hirdettek a szlovák nagykövetség elé.
Különféle világnézetűek, másként látják a világot és Magyarországot. Ez átjött a beszédeiken is. Ez azonban nem gyengeség, hanem éppen ellenkezőleg: erő! Üzenet, amely világossá teszi, hogy pártállástól és ideológiától függetlenül minden magyar kötelessége kiállni azok mellett, akiket a történelem kiragadott az anyaország karjaiból, és akik egy sokszor ellenséges többséggel körülvéve egyedül ránk számíthatnak. Ezt a hívó szót sokan meghallották, és megértették. Azon a szombaton a Stefánia úton
baloldaliak és jobboldaliak, liberálisok és konzervatívok, kormánypártiak és ellenzékiek – köztük sokan jobbikosok – együtt álltak ki felvidéki testvéreink szólásszabadsága és emberi méltósága mellett.
És ezzel a saját méltóságuk mellett is.
Lehettek volna sokkal többen is. Ha a két legnagyobb politikai erő úgy dönt, hogy az esedékes Békemenetet vagy Nemzeti menetet a szlovák követség elé hirdeti meg. Ne adj’ Isten, talán együtt mindkettőt. Nem így történt.
Az viszont reményt ad, hogy élnek még e hazában olyan fiatalok, akiknek a lelkét a szektás pártpolitikai gyűlölködés még nem fertőzte meg. Akik nem felejtették el Szabó Dezső örök érvényű erkölcsi parancsát, amelynek mentén annak idején megszületett a Jobbik is:
„Minden magyar felelős minden magyarért.”
Mi nem engedünk ebből a jövőben sem.
(A szerző a Jobbik elnöke.)