Ötven éve, 1970. április 11-én indult útnak az amerikai Hold-program egyetlen sikertelen küldetése, az Apollo-13. A három űrhajós számára egy műszaki hiba után már nem a Holdra szállás, hanem a túlélés lett a cél, s végül sikerült épségben Földet érniük.
A Szovjetunió és az Egyesült Államok 1957, az első (szovjet) műhold fellövése óta futott versenyt a világűr meghódításáért. Kezdetben a szovjeteké volt az előny, 1961-ben Jurij Gagarin személyében szovjet állampolgár járt először a kozmoszban, de a Holdrért folyó versenyt már az amerikaiak nyerték meg, égi kísérőnk felszínére elsőként 1969. július 21-én Neil Armstrong, az Apollo-11 parancsnoka lépett. Az amerikai közvélemény euforikus hangulatban ünnepelte a sikert, de a lelkesedés gyorsan elszállt, a takarékos kongresszus megnyeste a program költségvetését.
A harmadik emberes Hold-küldetés, az Apollo-13 parancsnokának a legtapasztaltabb asztronauták egyikét, James Lovellt nevezték ki, mellé két újoncot, Fred Haise holdkomp-pilótát és Jack Swigert parancsnoki modul pilótát osztották be.
Az űrhajót hordozó Saturn-V rakéta 1970. április 11-én helyi idő szerint 14 óra 13 perckor emelkedett a magasba, de a 13-as szám már ekkor balszerencsét hozott: a második fokozat középső hajtóműve két perccel korábban állt le, de a harmadik fokozat égésidejét megnyújtva sikerült a pályára állítás. Az űrhajósok 55 órával a rajt után közvetítésben mutatták be a kabint és a holdkompot, de az adást egyetlen földi tévéállomás sem közvetítette, a kevés néző egyike az irányítóterem VIP-termében Lovell felesége volt.
Ekkor hangzott el a legendássá vált mondat előbb Swigert, majd a hitetlenkedő irányítás kérésére másodszor Lovell szájából:
"Houston, baj van."
Bár ez vált legendássá, de a valóságban nem pont ez hangzott el, hanem: "Houston, we've had a problem here".
A robbanásban megsérült a másik oxigéntartály is, tartalma néhány óra alatt elszivárgott, az űrhajósok közvetlen életveszélybe kerültek. Az energiaellátó rendszer működésképtelenné vált, a parancsnoki kabin víz, fűtés és navigációs eszközök nélkül maradt, az Apollo-13 magatehetetlenül sodródott az űrben. A küldetés nyilvános volta miatt az addig csekély érdeklődés övezte Apollo-13 azonnal a figyelem középpontjába került, ettől kezdve milliárdnyi ember követte lélegzetvisszafojtva az eseményeket a tévében és a lapokban.
A túlélés lett a cél
A Holdra szállásról természetesen már szó sem lehetett, csak arról, hogy az űrhajósok épségben térjenek vissza. A földi irányítás lezáratta az üzemanyag cellákhoz oxigént szállító vezetékeket, így viszont takarékoskodni kellett az árammal. Az űrhajósok a saját hajtóművel, akkumulátorokkal, oxigén- és vízkészlettel rendelkező, de csak két személyre és két napi ellátásukra tervezett Aquarius holdkompba szálltak át. (Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a baleset odaúton történt, mert ha már használták volna a holdkompot, semmilyen esélyük nem marad a túlélésre.)
A földi irányítás úgy döntött, nem azonnal fordítják vissza az űrhajót, mert attól tartottak, a fő hajtómű meghibásodott, inkább az égi mechanika kihasználásával, minél kevesebb üzemanyag felhasználásával teszik ezt meg, még ha így tovább is tart az út. A holdkomp leszálló hajtóműveivel navigálva megkerülték a Holdat, és annak gravitációját használva ráálltak a visszatérő pályára.
A holdkompban szorongó asztronauták olyan gondokkal szembesültek, hogy nincs fűtés, a hőmérséklet három fokra süllyedt, az általuk kilélegzett széndioxid tisztítását pedig "barkács módszerekkel", szigetelőszalagokkal és műanyagzacskókkal kellett megoldaniuk. Energia is nagyon szűkösen volt, ezért minden nélkülözhető rendszert, a pályamódosításhoz szükséges számítások után még a számítógépet is kikapcsolták, csak a rádió és egy kis ventillátor működött.
A leszállás előtt tíz órával még egyszer visszakapcsolták a navigációs rendszert az utolsó pályakorrekcióra, amelyet a három űrhajós kézi vezérléssel hajtott végre. (Az űrhajó csak szűk szögtartományban léphetett be a Föld légkörébe, ha túl meredeken érkezik, akkor elég, ha túl laposan, visszapattan, mint a lapos kavics a vízről.) A légkörbe való belépés előtt átszálltak a hővédő pajzzsal ellátott parancsnoki egységbe, leválasztották a megrongálódott műszaki egységet és a holdkompot, amelyek nagy része elégett, vagy kisebb darabokban zuhant le.
A leszállás során az ilyenkor szokásos háromperces rádiócsend másfél perccel tovább tartott, de aztán az irányító központ és a tévénézők százmilliói megkönnyebbülésére bejelentkezett az Apollo-13. Az űrhajó április 17-én, a fellövés után öt nappal, 22 órával, 54 perccel és 41 másodperccel sikeresen landolt a Csendes-óceánban. A legénység kimerülten, de viszonylag jó állapotban élte túl a kalandot, csak Haise kapott húgyúti fertőzést. Azonnal Hawaiira repítették őket, ahol Richard Nixon elnök átadta nekik a legmagasabb amerikai polgári kitüntetést, az elnöki Szabadság érdemrendet.
Az Apollo-13 küldetését a NASA "sikeres kudarcnak" könyvelte el, hiszen a kitűzött célt nem sikerült elérni, de egy katasztrófa után hatalmas teljesítménnyel sikerült az űrhajósokat épségben hazahozni. Az űrutazásról annak negyedszázados évfordulóján, 1995-ben nagysikerű amerikai film készült Tom Hanks, Bill Paxton, Kevin Bacon, Ed Harris és Gary Sinise főszereplésével.
A NASA az évforduló alkalmából számos dokumentumot, videót, fotót és hanganyagot tett elérhetővé egy interaktív honlapon.
(MTI nyomán)