„Az Egyesült Államok jobb és erősebb lett az elmúlt nyolc évben” - mondta utolsó elnöki beszédében Barack Obama, akit többször is taps és „még négy évet” bekiabálások szakítottak félbe.
2008-as beiktatási beszédét emberek milliói nézhették végig a televíziók képernyői előtt szerte a világon. Elnökségét olyan morbid messiásvárás előzte meg, amelyet még nem tapasztalhatott az Egyesült Államok, de talán a világ sem. A formálódó Obama-kultusz szimbólumává vált a tolerancia és az esélyegyenlőség újraértelmezésének.
Az első afroamerikai elnök színre lépését az amerikai demokrácia, illetve polgárjogok kiteljesedésének csúcspontjaként, a rabszolgatartó, fehér társadalom örökségét lezáró utolsó aktusnak adták el a világ legdrágább választási kampányában a demokratákat pénzelő oligarchák.
Obama elnökségének öröksége azonban a polgárjogok és a faji feszültségek tekintetében a XX. század hatvanas éveibe vezet vissza. Utolsó elnöki beszédében maga is elismerte, hogy a faji kérdés változatlanul megosztja az amerikai társadalmat, és a megkülönböztetés ellen még többet kell tenni, nem csupán törvényekkel, hanem „a szívek megváltoztatásával” is. Az elmúlt években számos példa akadt arra, amikor polgárháborús viszonyok, faji zavargások alakultak ki amerikai városokban, mert rendőri intézkedés közben fegyvertelen afroamerikaiakat lőttek le. Majd ezeknek az eseményeknek az egyenes következményévé vált, hogy tavaly júliusban a texasi Dallasban afroamerikai orvlövészek gyilkoltak meg rendőröket. Obama és az általa vezetett amerikai kormány elítélte a bűncselekményeket, de semmit sem lépett előre a növekvő feszültségek feloldása ügyében, pedig az Egyesült Államok megosztottságának egyik rákfenéje éppen a kisebbségekhez való viszony meghatározása. Nem véletlen, hogy a leköszönő Obama is kiemelte: nemcsak az afroamerikaiak, hanem valamennyi kisebbség “megérdemli az egyenlőség tiszteletét, amelyet alapító atyáink is vallottak”.
Obama külpolitikája (melyet 2009 és 2013 között Hillary Clinton irányított) is totális kudarchoz vezetett, és ahogy az Egyesült Államokon belüli békétlenségre sem talált megoldást, úgy a 2009-es Nobel-békedíjat is elhamarkodottan adományozták neki. Egyik legnagyobb eredményének nevezte Oszama bin Laden likvidálását, de egyebet nem is igen tudna felmutatni a mérleg pozitív oldalán. Kampányígérete volt a még Bush-érában megkezdett iraki háború befejezése, ami 2011-ben hivatalosan meg is történt, de aligha lehetne stabil pozíciónak nevezni a jelenlegi Irak helyzetét. Az afganisztáni konfliktus napjaikban is tart és nem is igen látszik a vége.
A kezdetben hangosan üdvözölt, suttyomban támogatott „arab tavasz” sem az amerikai demokráciaexport győzelmével végződött, hanem széthulló, polgárháborús roncsországok sorával, melyeken kinőtt és megerősödött az Iszlám Állam, a szíriai háborút egy geopolitikai konfliktus tűzfészkévé változtatva.
Ide kapcsolható „mellékhatásként” az Európát „ostromló” migráció és a terrorizmus is, amelyek kontinens országainak stabilitását fenyegetik. Szintén az Obama-korszak alatt sikerült elérni, hogy az amerikai-orosz viszony egyre ridegebben a hidegháborús időket idézi. Ezt csak fokozta, hogy az amerikai elnökválasztáson bebukott demokraták a döbbenet és a sírás-rívás után az oroszfóbiát egy új szintre emelték. Az összegabalyodott titkosszolgálati szálakból már csak annyi fogható fel a nyilvánosság számára, hogy a következő évek egyik meghatározó kérdése az Egyesült Államok és Oroszország viszonyának rendezése lesz.
Az Obama elnökségének köszönhető geopolitikai felfordulás után nem tűnik nagy eredménynek arról beszélni, hogy törvénybe iktatták az azonos neműek házasságkötését. A munkahelyteremtés és az autóipar megmentése belpolitikai szempontból talán jól hangzik, már ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy éppen azok az amerikaiak buktatták meg a demokratákat, akik nem igazán érezték meg ezeket az eredményeket. Marad az egészségbiztosítási rendszer, az úgynevezett Obamacare...vagy az sem, mert minden bizonnyal a beiktatásra váró új amerikai elnök, Donald Trump első intézkedései között szerepel majd a megszüntetése. Az egészségbiztosítási rendszer alapját olyan non-profit biztosítók adják, amelyekről tavaly előtt kiderült, hogy többségük csődközeli helyzetbe került, mert a biztosítottak ellátása többe kerül, mint amennyit fizetni tudnak. A republikánusok évek óta azt hangoztatták, hogy a rendszer egy pénznyelő és hosszú távon nem finanszírozható.
Mindezek után az ovális irodát végleg elhagyva Barack Obama – elemzők szerint Donald Trump győzelmére utalva - úgy fogalmazott: a haladás gyakran egy visszalépéssel valósul meg. Az Obama-korszak mérlege után azonban inkább mondható el, hogy egy zsákutcából ki kell lépni és új utakat keresni.
A kérdés az, hogy ez Donald Trumpnak sikerülni fog-e.