Oroszország afrikai expanziójáról közölt elemzést az amerikai Carnegie Alapítvány honlapján az intézet munkatársa, Paul Stronski. A világ egyik legbefolyásosabb agytrösztjének munkatársa egyébként az orosz külpolitikai kapcsolatok szakértője, és mélyebb összefüggésekbe helyezi az elmúlt évek mozgásait. Röviden: a világnak oda kell figyelnie. Nem szabad alábecsülni az oroszokat itt sem.
A nyugati országok visszahúzódása egy olyan politikai vákuumot teremtett Afrikában, amelyet leginkább Kína tudott kihasználni. Az Egyesült Államok érthető módon erősen jelen van a térségben, és a franciák is megtartották befolyási övezetük jelentős részét. Oroszország azonban Eurázsián kívül kevésbé volt aktív (talán a hagyományos dél-amerikai kapcsolatokat leszámítva), de néhány éve felerősítette Afrika-politikáját. Ennek látványos eleme, hogy a napokban tartják Szocsiban az Oroszország-Afrika csúcstalálkozót.
Az Egyesült Államok Nemzeti Védelmi Stratégiája is úgy számol, hogy Oroszország regionális hatalmi politikájából visszatér globális szereplővé. Ezt nem gazdasági értelemben kell venni, ugyanis az oroszok Kínához vagy éppen az Egyesült Államokhoz képest lényegesen gyengébb játékosok.
Hidegháborús hagyományok
Az elemzésből is kiderül, hogy Oroszország még a szovjet időkben volt meghatározó szereplő Afrikában, hiszen akkor az el nem kötelezett országokat támogatta, és több államban szocialista típusú vezetés volt, amelyek szintén a szövetségesei voltak. Ezen kívül a függetlenségi mozgalmak is sokat köszönhettek a Szovjetuniónak. A Szovjetunió megszűnése után azonban ezeknek a kapcsolatoknak a fenntartására már nem volt elég erőforrása Oroszországnak. Nagyjából 10 évvel ezelőtt indult a nagy visszatérés – tudjuk meg az elemzésből. Két évtizedig elhanyagolható volt az orosz térnyerés, hacsak néhány orosz milliárdos üzleteit és Viktor But fegyverkereskedőt nem számoljuk (róla mintázták egyébként a Fegyvernepper c. amerikai film Jurij Orlovját – STG).
Ahogy az orosz belpolitika stabilizálódott, úgy fordult egyre inkább a figyelem Afrika felé. Elsősorban a Dél-Afrikai Köztársaság, valamint az Afrikai Unió volt a célpont. Ezen kívül a nemzetközi békefenntartó műveletekben is méretükhöz képest erősebben jelentek meg az oroszok, és részt vettek a szomáliai partoknál a kalózok elleni nemzetközi akciókban is.
„Az eszközkészletben szereplő összes eszközre támaszkodva - politikai, katonai-biztonsági, gazdasági, diplomáciai és információs - Oroszország törekedett a régi kapcsolatok újjáépítésére és újak kialakítására”
- írja Stronski.
Afrika azért is fontos tényező, mert viszonylag kis ráfordítással lehet nagyobb előnyhöz jutni. Az észak-afrikai térségben – talán Líbiát leszámítva – kevésbé vannak jelen, inkább Afrika szarvára, valamint a Szaharától délre eső térségre koncentrálnak. Dél-Afrika két apartheid utáni elnöke is moszkvai kiképzést kapott korábban. A moszkvai Patrice Lumumba Egyetemen pedig több ország vezetője volt korábbi hallgató. Másokat beszerveztek a hírszerzők, és ezek a kapcsolatok sok esetben talán túl is élték az elmúlt három évtizedet.
A szocializmus ideológiaként is jó táptalajt talált Afrikában, hiszen az elnyomó tőkések és a kizsákmányoló gyarmatosítók között nem nehéz megtalálni a párhuzamot. Az imperialista Egyesült Államokat pedig a neokolonializmus főszereplőjének is be lehet állítani a propagandában, ami – valljuk be – akár még stimmelhet is.
Az oroszok rögtön lépnek és sikerrel lobbiznak
Az Egyesült Államok amúgy is kivonta nem túl nagy létszámú csapatait Afrikából, hiába szorgalmazta az azóta lemondott John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó, hogy meg kell állítani Kína és Oroszország nyomulását a térségben. Rex Tillerson külügyminiszter visszahívása után orosz kollégája, Szergej Lavrov azonnal afrikai körútra indult, és azóta is sokkal intenzívebbek a oroszok afrikai diplomáciai találkozói, mint az amerikaiaké. Lavrov tavaly is több afrikai állammal kötött biztonsági, gazdasági és katonai megállapodást. Három év alatt 12 szubszaharai állami vezető járt Moszkvában. Közülük hatan 2018-ban. De nem csak az állami vezetők, hanem a Duma képviselői is rendkívül aktívak és nagyon sok eseményen vesznek részt afrikai kollégáikkal.
A gyakori látogatások oka lehet az is – a kétoldalú megállapodások mellett -, hogy az ENSZ tagállamainak egynegyedét kitevő Afrikában a nemzetközi szervezetekben folytatott küzdelmekhez támogatókat találjanak, és így csökkentsék az Egyesült Államok erejét. Az Afrikai Unió, az Iszlám Konferencia Szervezete, az Afrikai Import-Export Bank olyan szervezetek, ahol erre tudatosan épít Oroszország. Nem beszélve az ENSZ-ről. Krím annektálása után 29 afrikai ország szavazott az elítélő nyilatkozat ellen, vagy tartózkodott. Szíria kapcsán az oroszok szintén számíthattak afrikai szövetségeseikre. Ezen kívül az ENSZ BT afrikai nem állandó tagjainak megválasztásánál is igyekeznek partnerországokat helyzetbe juttatni. Az együttműködés fordítva is életképes. Így sikerült megakadályozni, hogy az ENSZ BT tűzszünetre szólítson fel Líbiában, és elítélje az oroszok és franciák által is támogatott Khalifa Haftár akcióit. A szudáni puccs elítélése sem történt meg az afrikai BT-tagoknak és Oroszországnak köszönhetően.
A békefenntartó műveletek során az orosz katonák és az afrikaiak szorosabb kapcsolatba kerülnek, előkészíthetik akár a fegyvereladásokat is, és az oroszok azt is felajánlják afrikai barátaiknak, hogy náluk képezzék ki a békefenntartó személyzetet, amit ösztöndíjakkal is támogatnak. A Közép-Afrikai Köztársaságban a békemegállapodást így már orosz bábáskodás mellett fogadhatták el, és az országban jelen vannak orosz katonai magánvállalatok is, amelyek kiképzik az ország katonáinak egy részét.
Ott jutnak be, ahol akarnak
A kontinens növekvő népessége, stabil hosszú távú energiaellátás iránti igénye és a természeti erőforrások bősége vonzerőt jelent a különböző orosz magán- és állami tulajdonú vállalatok számára, annak ellenére, hogy az orosz szereplőknek kevés versenyelőnye van mondjuk Kínával, vagy az Egyesült Államokkal szemben. Az sem lényegtelen, hogy az Afrikáért folytatott versenybe igencsak későn szállt be, és gazdasági képességei is jóval elmaradnak vetélytársai lehetőségeitől. Az oroszok 20 év alatt 20 milliárd dolláros afrikai államadósságot engedtek el, ami jelentős tétel, de még így is messze elmarad a kínaiak által adott 143 milliárdnyi hiteltől.
Az orosz versenyelőny csak korlátozott területen érvényesülhet. A szankciók által sújtott országokkal fenntartott kereskedelem területén például Zimbabwe esetében, vagy azon korrupt vezetőkkel fenntartott kapcsolatok esetében, ahová az amerikaiak már saját antikorrupciós politikájuk miatt nem mehetnek el. Az olaj- és atomenergia-iparban is vannak próbálkozások, de ezek egyelőre kevés eredményt mutatnak.
Klasszikus termékek: fegyver és biztonság
Az orosz hadiipar világszerte legendás, és a szovjet fegyverek számára az afrikai piac is mindig meghatározó volt. Ez az elmúlt 10 évben sem volt másként. Oroszország 18 szubszaharai országnak adott el fegyvereket ebben az időszakban. Az orosz termékek az afrikai országokban már megszokottak, olcsók és gyakran hatékonyabbak is, mint a nyugatiak. Dél-Afrikában gyártóüzemet is tervez a Kalasnyikov, holott az országnak saját fegyveripara is jelentős, és sokszor konkurensként jelennek meg egy-egy üzletnél. Fontos terület az orosz gazdaság számára még a korábbi szovjet fegyverek korszerűsítése is.
Politikailag az ingyenes vagy kedvezményes fegyverszállításokkal is eredményt lehet elérni. 2013-ban Malinak szállítottak könnyűfegyvereket. Nigériával és Kamerunnal pedig a Boko Haram miatt léptek szorosabb együttműködésre. A Közép-Afrikai Köztársaságba pedig az embargó miatt tudtak az oroszok fegyvert szállítani. A Wagner katonai magánvállalat nem csak a kiképzésben segít, de védi az arany- és gyémántbányákat, valamint az ország politikai és gazdasági vezetőit. Ezen kívül sport- és kulturális eseményeket is szponzorálnak. A vállalat valószínűleg jelen van Szudánban és Líbiában is. Orosz támaszpont építéséről folynak tárgyalások Szudánban, és logisztikai bázisról Eritreában. 2014 óta Oroszország 19 afrikai országgal kötött katonai együttműködésről megállapodást.
2014 óta a mezőgazdasági termékek vásárlásánál is Európán kívüli partnereket kellett találnia Oroszországnak. Így citrusféléket Marokkóból hoznak, Dél-Afrika pedig a haltermelésben számít fontos partnernek. Az oroszok a gabonának találnak felvevőpiacot Afrikában.
Végezetül a szerző szerint nem szabad lebecsülni az orosz térnyerést, ugyanis éppen a Közép-Afrikai Köztársaság példáján keresztül látható, hogy szerény eszközökkel milyen jelentős eredményeket tudnak elérni. Egyértelmű, hogy Oroszország Afrika-politikájával újra globális szereplővé lépett elő, és nem lehet pusztán regionális hatalomként tekinteni rá.