Pedig olyan jól indult. A hazai balos legendárium minden eleme ott sorakozott a Magyar Szociális Fórum közleményében.
- Szociálisan halmozottan hátrányos helyzetű, idős, beteg ember (jelen esetben Hüvelyes Lajos)
- Szemét, szociálisan érzéketlen jobboldali hatalom (jelen esetben a terézvárosi önkormányzat vezetése)
- Prosztó, rosszindulatú, szociálisan még érzéketlenebb középosztálybeliek (jelen esetben a ház lakói, akik csak azért nyomták fel az önkormányzatnál szegény Lajost, mert zavarja őket "egyetlen társa", a kutyája.)
A média rá is csapott a történetre, mint tyúk a kendermagra. A szerdára meghirdetett sajtótájékoztatón kamerákkal és újságírókkal telt meg a Izabella utcai társasház udvara. Aztán kiderült, hogy az MSZF ezúttal kifogástalanul működő jereváni rádióként funkcionált. Minden igaz, amit írtak - csak semmi sem, úgy, ahogyan írták.
A PestiSrácok tudósításából kiderül, hogy a bérleményből orrfacsaró fekália szag terjengett. Az idős férfi ugyanis
soha nem takarítja lakását, a kutyáját sem viszi ki, így az is a padlóra végzi a dolgát.
A lakók 11 éve ebben a penetráns bűzben élnek. Sokan már szívesen elköltöznének, ám lakásukat képtelenség eladni - az érdeklődők már a kapualjból öklendezve fordulnak vissza. Ezért tettek panaszt, és nem azért, mert akkora rohadékok, hogy egy magányos öregember kutyáját sem képesek elviselni.
A Népszabadság cikkéből az is kiderül, hogy a bérlő nem egy egyszerű rokkant kisnyugdíjas, hanem egy
barna foltos ruhában levő zavarodott tekintetű szerencsétlen.
Akinek nem wannabe szociálforradalmárokra lenne szüksége, hanem segítségre. De nem arra, amit Szociális Fórum követel: hogy engedjék el az adósságait, és takarítsanak helyette nap, mint nap a saját lakásában. Hanem egy helyre, ahol a nap 24 órájában vigyáznak rá. A Szociális Fórum azonban ezt elutasítja, mert szerintük Hüvelyes úr "tudatában van a cselekedeteinek", nem akarja elhagyni az otthonát, és senki sem tiporhatja sárba az emberi méltóságát. Tény, hogy Magyarországon a zárt, bentlakásos szociális intézményeken bizony nehéz megőrizni az emberi méltóságot. Idős, zavarodott emberként a saját szarunkban élve még nehezebb. Olcsó szociális demagógia tehetetlen eszközeiként meg még kevésbé.
Ebben a sztoriban, mint cseppben a tenger, ott van a hazai baloldal egy részén oly divatos szociálhippizmusnak a teljes csődje. Annak a párhuzamos valóságnak, ahol soha, senki nem felelős a saját nyomorúságáért, sem azért, hogy tegyen ellene valamit. Ahol a hatalom mindig aljas, a középosztály mindig érzéketlen. Ahol több tucat ember tíz éve tönkre tett, megkeserített élete szó szerint szart sem ér egyetlen másik ember vélt, vagy akár valós jogaival szemben. Mert az a több tucat nem annyira szegény, mint ő. Ahol a
a társadalom legalján élőktől az égvilágon mindent kötelesek vagyunk elviselni, mert van pofánk minden nap jóllakni és meleg lakásba hazamenni.
Ahol a szegényekért és elesettekért mindig "ki kell állni" - de segíteni, azt nem kell rajtuk, az a "társadalom" dolga. (Tisztelet a valóban létező, de sajnos ritkán látható kivételnek.) Ahol a nyomorúságot nem orvosoljuk, csak becsomagoljuk paragrafusokba. És, ahol a nyomorultak az emberhez méltó élet helyett szabadságjogaik üveggömbjét kapják, hadd játszanak vele...