Az elmúlt egy hétben tömegek vonultak utcára a fővárosban, nem sokkal később pedig már vidéken is, hogy tiltakozzanak a rabszolgatörvény és a hatalom jogállamiságot semmibe vevő, egyre leplezetlenebbül diktatórikus módszerei ellen. A munkavállalók jogait lábbal tipró szabályozást nem vonták vissza, és a kormány is a helyén van. Akkor most vesztettünk? Értelmetlenül fagyoskodunk a hidegben, feleslegesen járjuk le a lábunkat, hiába nyeljük a paprikaspayt és a könnygázt? Semmiképp sem.
Mert ott voltam, és a szemetekbe néztem. És végre nem csüggedést, apátiát, a mindenmindegy keserű muszájcinizmusát láttam benne. Hanem erőt. Akaratot. Makacsságot. Dühöt. Összetartást. Hitet.
Csupa olyan dolgot, amely most talán még nem lesz elég a győzelemhez, de amely nélkül győzni sosem lehet. Mert a győzelemhez mindenekelőtt küzdeni kell tudni. Ezt felejtettük el az elmúlt években. Nem csak az ellenzéki politikusok, nem csak a mögöttük álló szavazók, de szinte az egész magyar társadalom. És ezt fedezzük fel most.
Nem szakítottuk át a célszalagot? Tény. Nem is ennek van most az ideje.
Ezekben a napokban nem sprintelni, hanem járni tanulunk újra.
A hatalom önkényének fiatal lányokat, egyszerű tiltakozókat és parlamenti képviselőket kellett földre tepernie, hogy végre feltápászkodjunk a bódult fekvésből.
Most végre állunk. És remegő lábakkal, tétova, suta lépésekkel, de végre meg is indultunk. Egymást támogatva, egymás kezét fogva. És egymás szemében látva a csodát, hogy képesek vagyunk rá. Ami itt történik, az nem az agyonszajkózott, „Összefogás” nevű, születése pillanatában is lejárt szavatosságú politikai termék.
Nem összefogunk – összekapaszkodunk, hogy megtámasszuk egymást. Mert rájöttünk végre, hogy másként örökre a padlón maradunk. És az égvilágon semmi szégyellnivalónk nincs emiatt.
És, hogy mi jön most? Mindenekelőtt az, hogy nem engedjük el egymás kezét. Megyünk tovább, együtt. Nem, nem egyfelé tartunk. Sokfélék vagyunk, és a végállomást egészen máshol képzeljük el. De most egy zsákutcába vagyunk beszorítva, ahonnan csak együtt törhetünk ki.
Mert az elmúlt időszaknak az is nagyon fontos fejleménye, hogy a hatalomról lehullt a szakadozott álarc, lefolyt a maradék elcsúszott smink is, és mindenféle mimikri nélkül vicsorít ránk a kleptobolsevik rezsim ocsmány, mohó, vérszomjas pofája.
Ennek a zsákutcának a végében ez a szörnyeteg áll, és bármerre is szeretnénk tovább haladni, előbb meghátrálásra kell kényszerítenünk.
És ez ma közel sem olyan reménytelen, mint, amilyennek látszott néhány héttel ezelőtt. Pokolian kemény küzdelem lesz – de végre küzdelem lesz. És, ha semmi másért, de ezért már megéri.
Az álszent NEResztények szánkókat siratnak, és a karácsony meggyalázásáról sivalkodnak. Pedig ennél szebb advent már régen volt Magyarországon. Mert a csillagászati tél beköszöntének idején, a legsötétebb, leghosszabb éjszakákon gyúlt ki a remény lángja a pesti utcán. Apró kis csoda ez, ennél sokkal nagyobbra volna szüksége ennek a sokat próbált hazának - de ezt a csodát mi tettük. Egymással. Mert oda tudtunk fordulni a másikhoz, és azt mondani, amit Szent Péter a nyomorék koldusnak:
"Ezüstöm és aranyam nincsen nékem; hanem a mim van, azt adom néked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj!"
Péter a hitét adta a koldusnak, aki ettől, és csak ettől gyógyult meg. Mi is a hitünket adtuk egymásnak, és így rántottuk talpra egymást. Most ezt a hitet kell átadni minél több lehajtott fejű, keserű lelkű magyarnak. Az apostolok csak tizenketten voltak, és a Föld kerekén egyedül ők tudták, hogy a remény nem halt meg a Golgotán. Mégis nekiveselkedtek, és megváltoztatták a világot. Nekünk ilyen nagy ambícióink nincsenek, nekünk csak a hazánkat kell kicsit jobb hellyé tenni - és sokkal többen vagyunk, mint ők voltak. Gyerekjáték lesz, ugye?
(Fotó: Béli Balázs/Alfahír)