A Kárpátalját ért támadások sokkolóan hatottak. Nemcsak azért, mert mind a hárspataki drónbecsapódás, mind a munkácsi üzemet ért rakétatámadás mindössze 30 kilométerre történt a magyar határtól, hanem azért is, mert magyarlakta területek voltak a gyilkolásra és rombolásra szánt eszközök célpontjai.
Nekünk, magyaroknak ez az eset számos tanulsággal szolgált. A legfontosabb az, hogy
gondoskodnunk kell azokról a magyarokról is, akik közigazgatásilag más országban születtek, de kulturálisan összetartozunk velük.
Már csak azért is, mert a trianoni békediktátum határt húzott családtag és családtag közé, így azok a Csonkahonban élők, akiknek Munkácson vagy közelében élnek rokonaik, okkal éreztek gombócot a torkukban, mikor azt olvasták a hírekben, hogy szeretteik közvetlen közelében milyen háborús esemény történt.
Az államnak pedig kötelessége a határon kívül élő őshonos magyarokat megvédeni. Mivel nem magyar közigazgatás alatt élnek, így a magyar államnak az ő helyzetüket azokon kell számonkérni, akiknek megvan a lehetőségük befolyásolni azt.
Jelen esetben elsősorban természetesen a háborús agresszor az, akin számon lehet, sőt számon is kell kérni, miért támad olyan térséget, ahol magyarok élnek. Hogy a külügyminiszter ezt nem tette meg, nem vonta kérdőre az Orosz Föderáció budapesti nagykövetét, az is szégyen, az azonban még arcpirítóbb, hogy első nyilatkozatában „Ukrajnából érkezett hírek” eufemizmussal illette a brutális támadást. Hasonlóan vérlázító volt a kormánypárt kommunikációs igazgatója, aki „az elmúlt éjszaka eseményeinek” nevezte a több mint tucatnyi sérülttel járt háborús cselekményt. (Mint amikor a kommunisták az ’56-os forradalmat „októberi sajnálatos eseményekként” emlegették.) Sulyok Tamás szánalmas „orosztalanítására” pedig már ki sem térünk külön.
Azonban felelőssége van a védekező államnak is. A kárpátaljai őshonos magyar kisebbség teljes jogú ukrán állampolgársággal (is) rendelkezik, adót fizetnek Kijevnek, emellett elszenvedik a kényszersorozásokat, anyanyelvük használatában is korlátozva vannak, így
éppúgy elvárhatják az orosz csapások elleni védelmet, mint Iván és családja a kijevi külvárosi lakótelep harmadik emeletén.
Vajon képes őket megvédeni a legyengült ukrán állam? Megvan a kellő katonai felszereltség a Kárpátalját érő támadások elhárításához?
Ezeket a kérdéseket pedig szintén a magyar külügyminiszter lenne köteles feltenni. Mégpedig Ukrajna budapesti követének. És nem szabad szégyenlősnek lenni, külhoni magyarjainkért akkor is ki kell állni, ha épp a megtámadott országot kell ezekről felkérdezni.
Legalábbis így kellene eljárni, ha a kormányzatnak valóban Magyarország és nem a Kreml lenne az első.