Vona Gábor nem ért egyet a Jobbikkal – derült ki egy csütörtöki beszélgetés apropóján, ahol a Jobbik volt elnöke Stumpf András újságíróval cserélt eszmét videóblogján. Az elemzőt ez arra ösztönzi, hogy utánanézzen, valamilyen marginális kérdés kapcsán merült fel nézetkülönbség az ex-pártelnök, influenszer és a Jobbik jelenlegi döntéshozói között, esetleg mélyebb, stratégiai jellegű véleményütközés húzódik a háttérben.
Vona nem ért egyet a Jobbikkal „ebben a nagy összefogásban”. Az ő számára a néppártosodásba nem fér bele az MSZP-vel vagy a DK-val való együttműködés, csak az LMP és a Momentum.
„Én továbbra is azt képviselem, hogy se Orbán, se Gyurcsány”
- jelentette ki Vona Gábor, mintha csak a Mi Hazánk kampányszlogenjét idézte volna (igaz, 2006-ban a Dávid Ibolya vezette MDF használta ezt). Nem csak a Jobbik, hanem az egész ellenzék részéről hibának tartja, hogy összekeverik az önkormányzati választások logikáját az országos politikai stratégiákkal. Annak a véleményének is hangot adott, hogy az önkormányzati választásokon ne legyenek pártok, ugyanis nem jó, ha a helyhatósági választásokon a pártpolitika érvényesül.
Furcsa hallani, hogy Vona Gábor, aki az EP-választási kampány alatt, május 8-án, egy sajtóbeszélgetésen hitet tett amellett, hogy „Orbánt egy rajtunk kívül álló külső történés mozdíthatja el, belülről nem lehet megdönteni”, most számon kéri volt pártján, hogy az miként próbál ellensúlyt képezni az állampárttal szemben - egyensúlyozva a jobboldali alternatívaállítás és a kormány-ellenzék pozícióból, valamint a választási rendszer logikájából adódó kényszerek között.
A Jobbik jelenleg a teljes választókorú népességen belül egy kb. 8 százalék körüli támogatottsággal rendelkező párt, aminek jelentősen csökkentek az alkupozíciói az önkormányzati választások előtt.
A legközelebbi általános választást ősszel rendezik (tisztújítás is csak azt követően várható a Jobbikban), ami a jelenlegi helyzetben a 2022-es parlamenti választás előszobája lesz sok szempontból. Az országos politikát így tehát nem kis mértékben érinti az önkormányzati választás tétje, s ennek megfelelően ahol esély van ellenzéki győzelemre, ott az ellenzéki pártoknak feladata a széleskörű koordináció (ez az egyik legkényesebb része az úgynevezett összefogásnak, hiszen itt kőkemény pártérdekek feszülnek egymással szemben).
Vona Gábornak egy bizonyos településméret alatt igaza van: az már valóban nem a pártpolitika színtere, de ne feledjük, mennyire fontos egyrészt a mozgósítási képesség szempontjából, másrészt a helyi (ön)kormányzásban nyújtott minta (alternatíva) megjelenítésében, a szakmai-politikai tapasztalatszerzésben (rekrutáció, káderpolitika) és a központi kormányzattal szembeni ellenállási gócok megszervezésében a nagyobb önkormányzatok „birtoklása”. Ez pedig a legtöbb helyen csak széleskörű ellenzéki alkukkal kivitelezhető.
Bizonyos szereplők kihagyásának gondolata épp a Jobbiknak árthat a legtöbbet, hiszen a párt legutóbbi eredménye tükrében - az LMP-vel együtt - a fővárosban már megkerülhetővé vált. Május 26-án Budapest 23 kerületéből 16-ban a Jobbik és LMP nélküli, releváns ellenzéki erők, tehát az MSZP-Párbeszéd, a DK és a Momentum együttesen több szavazatot kaptak, mint a Fidesz-KDNP.
És mi legyen azokkal a városokkal, ahol a függetlenként induló, jobbikos polgármester-jelöltnek szüksége van az ún. baloldali pártok támogatására is?
Ne legyünk naivak, ezek a kérdések nem települési szinten dőlnek el, szükség van a pártközpontok utasítására/jóváhagyására is. Az országos (párt)politika tehát erőteljesen jelen van az önkormányzati (választási) szférában is.
Ez azonban már nem történhet a korábbi pozícióból, ugyanis mára világossá vált:
A jobb- és baloldali protesztszavazók egyesítésére nem volt elegendő „gravitációs ereje” a Jobbiknak, hiszen a kiábrándult Fideszesek nem áramlottak automatikusan a Jobbik-táborba, a pártrendszer „baloldala” pedig javarészt az MSZP és a DK helyfoglalása által volt meghatározható. Még nem volt példa arra, hogy a politikai centrumból indult volna ki egy integratív politikai erőtér, ami a bal-jobb kettéosztottságot felülírta volna, épp ellenkezőleg: a centrumot idáig jobbról vagy balról sikerült csak meghódítani.
A Jobbik és az LMP tehát nem a jobb-bal törésvonal „20-21. századi pártok” narratíva menti tagadásával tudta volna maximalizálni a rájuk leadott szavazatokat, hanem megfelelő szerepleosztással.
Ehelyett két olyan pártnak a képét láthattuk, melyek igyekeznek kerülni mindenféle társadalmi konfliktusgeneráló kérdést. Úgy próbálnak integratívak lenni, hogy az értékválasztás tekintetében semleges területen maradnak.
A 20-21. századi pártok narratíva (ami egyébként nem volt teljes tévedés, hiszen a politikai generációváltás ígéretét, egy modern, fiatalos szemlélet ígéretét hordozza) és a „hídépítés” motívuma kibillentették a Jobbikot a jobboldali pozíciójából. Vona elnök úr gyakran hangoztatta, hogy a jobboldal-baloldal felosztás mennyire elavult, és ahhoz – a sérelempolitikából élő 20. századi pártok mellett – csak a mindent kategorizálni akaró politológusok ragaszkodnak görcsösen.
Egy 2016 őszén megjelent hosszú elemzésemben már kitértem arra, hogy a jobboldal-baloldal koordináta-rendszer mentén valóban nem írható le korunk pártpolitikai valósága, e fogalmak (fogalomkategóriák) kiüresedésük ellenére két területen azonban továbbra is fontos szerepet játszanak: a szimbolikus (önmeghatározó/csoportképző dimenzióban), valamint a narratíva szintjén. A narratívagyártás kapcsán pedig érdemes hangsúlyozni a politikai narratívák és a politikai valóság közti szoros összefüggést, ami nem csak elemzői szempontból érdekes, de ennek hiányában a versengő politikai szereplők számára sem adott az effektív stratégiaalkotás lehetősége.
(2018. április 8-án a Jobbik és az LMP is történetének legnagyobb szavazatszámát kapta. A Jobbikos egyéni jelölteknél összességében jelentős mértékű átszavazási többlet jelentkezett a listás szavazatszámhoz viszonyítva, mégis mindkét közösség döntő vereségként szenvedte el a választások eredményét. A választást követően mindkét párt „lefejezte” magát, és kilépésekkel, etikai vizsgálatokkal vegyes agónia következett.)
A szerző politológus, az Iránytű Intézet korábbi vezető elemzője.