Zimon András kollégám a Kultpolis legutóbbi adását azzal nyitotta, hogy a Yesterday szerinte jó film lesz, úgyhogy bízva az ízlésében, beültem megnézni. Gondoltam, ha igaza lesz, én fizetek neki egy sört, ha nem, ő nekem. Nos, úgy néz ki, nekem kell meghívnom.
Hogy a kutya és a gyerek a biztos siker kulcsa, az Hollywoodban lassan egy évszázada közhelynek számít. Az utóbbi időben ezek mellé felsorakoztak a pop- és rocksztárok is. Zenei életrajzi filmmel nehéz nagyot bukni, hiszen adott egy (vagy több) csóró fiatal zenész, az ő kellően tündérmesébe illó karrierjük, és legalább ennyire kellően zűrvaros, nagy sikerekkel, és nagy mélypontokkal tarkított pályafutásuk, no, meg hasonlóan hektikus magánügyeik. Mindemellett pedig negyedóránként felhangazanak a majd' mindenki által ismert és szeretett slágerek. Az egyetlen szűk keresztmetszetet maga a valóság jelenti. Vagy túlságosan is ragaszkodnak hozzá, és akkor a rajongók idealizált márványszobrát karcolják meg, vagy eltérnek tőle, ez esetben viszont a történelemhamisítás vádját vonják a fejükre az alkotók. Richard Curtis, a Mr. Bean sorozat, az Igazából szerelem, illetve a Bridget Jones naplója forgatókönyvírója, és Danny Boyle, a Sekély sírhant, a Trainspotting, és a Gettómilliomos rendezője azonban voltak annyira rafinált rókák, hogy egy huszárvágással kihúzzák a műfaj méregfogát. Ha nincs valóság, nincs mit számon kérni.
A Yesterday ugyanis úgy szól a Beatlesről, hogy az egész történet kiinduló pontja szerint a gombafejű srácok soha nem is álltak össze. A zsáner többi sikerreceptjének összes többi darabja viszont adott. Jack Malik a ködös Albionban élő indiai szülők gyermeke pályaelhagyó tanár, részmunkaidős árufeltöltő egy boltban, és reménytelenül sikertelen zenész. Ám éppen azon a szokásosnál is elcseszettebb napon, amikor végképp feladni készül álmait, egyik pillanatról a másikra átkerül egy olyan párhuzamos univerzumba, ami pont olyan, mint a miénk – néhány különbséggel. Az összeset nem lövöm le, mert ötletesek és éppen a sztori leülősebb pontjain rázzák fel a néző figyelmét – a legfontosabb azonban az, hogy
Zavarodott főhősünk Google-barát segítségével hamarosan ráébred, hogy ebben a világban a Beatles keresőszóra tényleg csak rovartani cikkeket dob ki a net. Gyorsan – ha dramaturgialag szigorúak akarunk lenni, túl gyorsan – gyullan fel a villanykörte a fejében: nincs más dolga, mint a zseniális négyes nótáit előadni, és világsztár lesz.
Aztán kiderül, hogy nem, ez rohadtul nem ennyire egyszerű. A kották és a szövegek ugyanis sehonnan sem férhetőek hozzá, a dalok nem is léteznek, így meghallgatni sem lehet őket. És, miután összeszenvedi őket emlékezetből, kiderül, hogy a kocsmában söröző melósok, meg a gyerekzsúron porontyaikat terelgető szülők nem élik meg villamcsapás-szerű felismerésként, hogy a könnyűzene történetének legzseniálisabb darabjait hallgatják. Fel sem kapják a fejüket a Help-re, vagy a Let it be-re. És mégis, nem véletlenül írom, hogy ez a film legjobb része.
A legvagányabb az lett volna, ha ennyivel be is fejeződik a sztori, a néző pedig magára maradhatna a kínzó dilemmával: ha csak egy kicsit is másképp alakul a történelem, vagy Lennonék negyven évvel később születnek, talán soha nem ismerjük meg ezeket a remekműveket.
De azért annyira nem gáz az sem, hogy Jacket persze felfedezi a show-biznisz és világsztár lesz. Először is, mert itt jön be a képbe Ed Sheeran, aki meglepően meggyőzően alakítja önmagát (bármilyen hülyén hangzik, ezen a vizsán már számos nagy sztár elbukott a filmtörténelem során). Másodszor pedig
A színpadra bemasírozó, hülyeegyenruhás rezesbandával és lézershowval előadott Love is all you need-nál gyomorbavágósabb szimbóluma nem is lehetne annak, honnan hova jutott el a zeneipar ötven év alatt.
A problémák ott kezdődnek, amikor Curtis és Boyle zseniálisan megalkotott univerzumába mégis beengedik egy villanásnyi időre a valóságot – vagy, amikor az magától bekönyököl oda. A párhuzamos világban tök átlagos nyuggerként élő Lennonnal való találkozás fájóan nagy kihagyott ziccer. Az ember, aki - ha valaha is gitárt fog a kezébe - megvethette volna a rockzene alapjait, zseniális művek tucatjait alkothatta volna meg – mindössze egy kínosan egypontnullás monddmegnekihogyszereted monológot tud kipréselni magából. Amikor aztán a főszereplő ezt meg is teszi, éshátpersze, hogy egy gigakoncerten, gigakivetítőn át közvetítve, akkor elkezd a nézőben mocorogni a szekunder szégyenérzet, és igazából fellélegzik a végén, hogy ennél jobban azért már nem cseszik el.
Jó volna ezt gyilkos öniróniának látni, de, hát sajnos minden bizonnyal nem az. A végére egyszerűen visszaérkezünk a valóságba. Ahol hál'Istennek volt Beatles – de mára nagyjából ennyit értünk belőle.