Vissza a fokozódó feszültségek zsákutcájából - De hogyan?

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

 

A demográfiailag átalakuló Magyarország jövőjének mesze legfontosabb kérdése, miként vannak/lesznek a cigány fiatalok fölnevelve, tanítva, milyen képzettségük lesz – írta Reichert János a Jövő elkezdődött című cikkében.  A nevelés problémáiról beszélve, kis túlzással azt állíthatjuk, hogy ahány megszólaló, annyi vélemény, de abban talán még mindenki egyetért, hogy a többségtől leszakadt rétegek felzárkóztatásában kardinális szerep jut az integrációs programoknak. Ezek megfelelő végrehajtása viszont már többször képezi vita tárgyát. A dolog fontossága pedig prioritást kellene, hogy élvezzen, mert a rosszul kivitelezett/elsikkasztott integráció könnyen a visszájára fordulhat, s nem hogy elsimítaná a társadalmi ellentéteket, de a halmozottan hátrányos helyzetű rétegek csak még frusztráltabbá, a normaként állított társadalmi csoportok pedig csak még elzárkózóbbá válnak. Ha az integráció csupán arról szól, hogy a társadalmi együttélés különféle színterein erővel összezárják az embereket, akkor könnyen kontraproduktívvá válhat a dolog, s az állandó kudarcélményeknek köszönhetően mégoly jó szándékú kezdeményezések is a fokozódó feszültségek zsákutcájába terelhetik a folyamatokat.

Erre a szituációra használhatnánk a szociálpszichológus Aronson legendás Társas lényéből a szkeptikus texasi iskolaigazgató magyarországi helyzetre parafrazeált jóslatát: „Nézze…, a kormány kényszeríteni tudja a fehér és a roma kölyköket, hogy egy iskolába járjanak, de senki sem tudja kikényszeríteni belőlük, hogy élvezzék is az együttlétet.”

Sokan szeretnék egyfajta közhasznú übermenschi szerepben látni a pedagógusokat, s rajtuk igaztalanul elverni a port a döcögős integrációért. Bizonyos téren helyt kell adni azok kritikájának is, akik a tanári pálya többszörös negatív szelekciójáról, és az így törvényszerűen bekövetkező minőségromlásról beszélnek. Hosszabb tendenciákat szemlélve megállapítható, és a felvételi pontszámok is eleve azt mutatják, hogy jelentősen csökkent a tanárképzőkbe jelentkezők tudásszintje, a piaci folyamatok pedig versenyképesebb fizetések biztosításával szipkázzák el az oktatási szférából a jobb képességű tanárok egy jelentős részét. A pedagógusképzésbe idén jelentkezők számának drámai bezuhanása ezt világosan jelzi.

A humánvagyonba – például integrációs pályázati pénzeken keresztül – való beruházás szoros kapcsolatot mutat a nemzetgazdaság egészének fejlődésével is. Az indulatosabb olvasók most bizonyára pokolra kívánnak, ezért gyorsan jelzem: mindez nem ellenőrizhetetlen pénzszórást, nem a források elfüstölést, nem a farkasflóriáni út a munka világából út a lopás világába metódusát jelenti!

Szerencsés esetben, több – erkölcsileg és anyagilag is megbecsült – felkészült szakember bevonásával, olyan csökkentett létszámú osztályokban folyik a felzárkóztatás, ahol a hátrányokkal küzdő, integrálandó diákok aránya nem múlja felül az integrációs mintaként állított tanulók arányát. Logikus következtetés, hogy másként a szakszerű pedagógiai ellátás szenved csorbát és nagy lesz az esélye a legkülönfélébb negatív jelenségek kialakulásának. De megkerülhetetlen kérdés, hogy ott mit lehet tenni, ahol már egész kistérségek váltak halmozottan hátrányossá, ahol azok képezik a kisebbséget, akikhez integrálódni kellene… Emellett tényszerűen kell megállapítani, hogy nem mindenki integrálható, hiszen akarata ellenér senkit sem lehet „boldogítani”, a társadalmi felzárkózás pedig, - mint a legtöbb dolog - szintén nem egytényezős folyamat. Állami ráfordításokon túl, óriási egyéni akaratot, elszántságot is feltételez. Brighelli írja a Butaságra kárhoztatva című könyvében a kiemelt és óriási összegekkel telepumpált franciaországi oktatási körzetek beilleszkedni legkevésbé sem óhajtó diákjairól: „Ezeknek a kamaszoknak a családi példaképei bűnözők, a háziállataik pitbullok és rottweilerek. Ők már az általános iskolában megismerik a könnyebb drogokat, de ezen kívül semmi mást.” 

Noha sokan, és alapos indokok mentén érvelnek amellett, hogy a neoliberális doktrínák által meghatározott multikulturális társadalom koncepciója megbukott, de attól még igaz, hogy a 21. század egyik legfontosabb kérdése akkor is az integráció ügye lesz, amivel muszáj valamit kezdeni. A nyugati világban az eltérő kultúrkörből származó bevándorlók, illetve az ő, akár már sokadik generációs leszármazottainak beillesztése a többségi társadalomba, míg Közép-Európa, s benne természetesen hazánk esetében az évszázadok óta itt élő, és egyre növekvő létszámú és arányú cigányság integrációja állítja egyre nagyobb kihívások elé a politikai döntéshozókat. Szintén fontos alapigazság, hogy a cigányság, és a leszakadt rétegek társadalmi beilleszkedése csak az iskolán és a munkán át vezethet. Tökéletesen igaza volt Osztolykán Ágnesnek, amikor évekkel ezelőtt azt nyilatkozta: „…az, hogy munkanélküli emberek nemzedékeit neveljék fel a cigányiskolák, nem kifizetődő, az viszont annál inkább, ha egy roma gyerek integrálva, ugyanolyan részese tud lenni a magyar társadalomnak, mint egy nem roma.”

Sokáig hittek abban, hogy az iskola felgyorsítja a középosztályba történő felemelkedés folyamatát, de a Durkheim és Bourdieu óta eltelt időszak bizonyította, hogy a gyakorlatban sokszor pont az egyenlőtlenségeket konzerválja. Az extrém mód szelektív hazai iskolarendszer messze nem a társadalmi mobilitás csatornájaként funkcionál. A rendszerváltástól máig eltelt három évtized minden eddiginél nagyobb polarizációt hozott, és a családi közösségek nevelő-oktató funkciójának meggyengülésével párhuzamosan az egyre mostohább külső viszonyok közepette, a magyar oktatásügy is egyre gyengébben tudja teljesíteni a tőle elvárt feladatokat.

Ezért részint igaza volt Salamon Konrádnak is, amikor egy tíz évvel ezelőtti cikkében a válságba jutott hazai iskolaügyben már egyenesen az európai civilizáció válságának kivetülését látta. „A magyar iskolarendszer összeomlott, tisztelet az elszigetelt kivételeknek és a lehetetlen körülmények között is helytállni akaró pedagógusoknak. Összeomlott, mert az iskolákat – jelentős részben – műveletlen és neveletlen fiatalok tömegei fejezik be, vagy hagyják el, akik nem alkalmasak a munkavállalásra, és nem hajlandók a társadalmi együttélés legelemibb szabályainak a betartására sem.” És tegyük fel a költői kérdést, a kívülállás antikultúrájának ifjú bozótharcosai, akik tanáraik leköpését és megverését oly büszkén szeretik a közösségi médiában közkinccsé tenni, azóta talán javultak valamit?

Vitathatatlan, hogy a nevelés-oktatásügy válsága az össztársadalmi válság egyik legfőbb eleme, s ezzel egy időben annak következménye is. Viszont jogos a gyakran hallott kérdésbe bújtatott tiltakozás: miként is oldhatná meg az iskola a rajta kívül eső gondokat, bajokat?

Olyan oktatási-nevelési intézmények, olyan pedagógiai programok elterjesztése nélkül, amelyek jobban megfelelnek az Adler által felvázolt bikulturális szocializációból fakadó problémák kihívásainak, egész bizonyos, hogy nem fog menni a dolog.

Mert bizony igaza volt Lakatos Attilának, a borsodi cigányvajdának, amikor azt mondta, hogy a gyermek nem állat, hanem felelősség. Aztán jöhet a koragyermekkori szocializációhoz szükséges intézményhálózat megerősítése, és számos további lépés, kezdve a gyakran méltatlanul kezelt tanodák megbecsülésétől, keresztül a hejőkeresztúri iskolamodellhez hasonló jól bevált receptek terjesztésén, bezárólag az iskolai szociális munka megerősítéséig. Akkor talán a szociális pokol legmélyebb bugyraiból érkező, a társadalmi lét perifériájára került páriák gyermekei, és a közös jövő számára is létezhet még menekvés.

Ezzel kapcsolatosan van egy rossz, meg egy jó hírem. A rossz az, hogy mindez nagyon sokba kerül. (És tisztában vagyok azzal, hogy nagyon sokak számára kinyílik a bicska a zsebükben, és e cikk íróját is melegebb éghajlatra küldik, ha azt hallják, hogy az integrációra áldozni kell…) A jó hír viszont az, hogy ez még mindig olcsóbb ár annál, mint amit egy másik szcenárió tartogat számunkra…

 

A szerző pedagógus, a Jobbik országgyűlési képviselője, a Kulturális bizottság alelnöke