Mesterségében csak a segédi rangig jutott, a munkásmozgalom elhivatott katonájaként az osztályharc mellett nem jutott ideje a szakmai fejlődésre. 17 évesen már a szakszervezet, 18 évesen az illegális kommunista párt tagja. Megbízhatatlan szélsőbalosként munkaszolgálatosnak hívták be, ahonnan nem egészen két hónap múltán meglépett, így bujkálni kényszerült. ’45-ben aztán lelkesen vetette bele magát a népi, majd a némi demokrácia, később a proletárdiktatúra építésébe.
Sok más munkáskáderhez hasonlóan két hónap gyorstalpaló után lett üzemi pártvezető, majd angyalföldi, végül fővárosi pártfunkcionárius. Itt mennyire vált be, azt nem tudjuk, ám az azért elgondolkodtató, hogy budapesti MDP-s karrierje ’49 után nem folytatódott. Helyette egy olyan fontos, komoly szervezet második embere lett, mint a Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége. Ez már csak azért is bravúros teljesítmény volt, mert a 13. kerületi német származású munkáscsaládba született fiatal káder
egy napot sem élt falun, és soha nem foglalkozott mezőgazdasági munkával.
1950 és '52 között a Szovjetunióban pallérozta tovább tudását a marxizmus-leninizmus terén. A képzés sikeres volt, az ifjú padavanból igazi bolsevik sith lovag lett. Darth Wéber hazatérve az MDP Központi Vezetőségének irodavezetője lett, mindössze egy íróasztalnyi távolságra dolgozva a Rákosi Mátyástól. Talán az ő példája indította arra, hogy németes hangzású vezetéknevét a magyar nép egyszerű munkásparaszt fiához jobban illőre cserélje. Hogy feletteseinek tréfás kedve, vagy egy keményebb moszkvai vodkázás alkalmával elvesztett fogadás, esetleg az évszázad egyik legzseniálisabb mestertrollkodása állt döntése mögött, azt nem tudjuk. Az azonban bizonyos, hogy nevét
Vég Bélára
változtatta, és emellett haláláig ki is tartott.
Ki tudja, hány postásnak, titkárnőnek, vagy szállodai portásnak okozott pokoli másodperceket, mikor először kellett hangosan kimondaniuk: Vég Béla. És nem, még véletlenül sem, még egy kicsit sem szabadott elmosolyodniuk Rákosi elvtárs jobb kezének remekbe szabott nevén.
Muszkát vezetve
A mélyen hívő sztálinista politikusnak paradox módon a Generalisszimusz halála nyitotta meg a nagy kiugrás lehetőségét. Rákosiék – igazodva az új moszkvai ukázhoz – a Párt „demokratizálásának jegyében” beválasztották a fiatal, viszont megbízhatóan hülye hűséges kádert a Központi Vezetőség három fős titkárságába. Lényegében ez a testület végezte a Párt (és ezen keresztül lényegében az egész ország) operatív irányítását. Ugyanakkor jellemző, hogy a triumvirátus Rákosin kívüli másik két tagja, Vég Béla, illetve Ács Lajos neve még a korszak iránt érdeklődők nagy része számára is szinte teljesen ismeretlen.
’56 októberében aztán persze gyorsan megszabadultak tőle az elvtársak, hogy a november 4-i szovjet invázió után megint elővegyék. 6-a és 17-e között, a legfontosabb tíz napban
ő volt az összekötő az új kommunista párt, az MSZMP és a Vörös Hadsereg között.
Ám még ez a kulcspozíció sem volt elegendő ahhoz, hogy megjegyezhessük a nevét. Hiába vált szó szerint muszkavezetőként feketeöves hazaárulóvá, gyorsan leléptették a tatamiról.
Micsoda ész
Szolnoki pünkösdi királysága után Kádárék nem akarták a vezetésben látni Rákosi táskahordozóját, akinek képességeiről saját elvtársai is meglehetősen lesújtó véleménnyel voltak. A Központi Vezetőségben vele együtt dolgozó Köböl József, amikor volt kollégájáról kérdezték, így kiáltott fel:
„Micsoda ész Wéber Béla, hogy az ő keresztnevével Végre magyarosít, méghozzá h nélkül!”
Véget eltiltották a vezető politikai tisztségektől, és visszaküldték Angyalföldre, ahol középszintű helyi funkciként még elegerészett pár évet, mielőtt végleg visszavonult a közélettől. Persze azért nem kellett visszamennie famintákat készíteni a műhelybe: a munkásmozgalom harcaiban megfáradva ugyanis a Vegyipari Gép-és Radiátorgyár igazgatói bőrfoteljébe vonult vissza. Innen is ment nyugdíjba, hogy aztán egészen 2004-ben bekövetkezett haláláig
háborítatlanul élvezhesse kommunista luxusnyugdíját.