Ennyire nyíltan talán még sosem vádolták egymást a kampányoló felek külföldi befolyással. A Kreml-barát kormányzat Brüsszel- és Kijev-pártisággal támadja a legnagyobb ellenzéki erőt, és azt sugalmazza, az egyébként törvényesen bejelentett értékszállítmány az ukrán „háborús maffia” vagyona volt. A mérleg másik serpenyőjében pedig egy Magyarországra érkezett orosz diplomata van, akiről bebizonyosodott, hogy már másutt is aktívan beavatkozott a választásokba Moszkva igényeinek megfelelően.
Hogy magas rangú állami vezetők aktívan kampányolnak egy-egy, velük szoros befolyásban álló ország választása során, az nem új dolog. Emlékezetes, amikor az idősebb George Bush már elnökként Magyarországra érkezett 1989 nyarán, és látványosak kettétépve előre megírt beszédét méltatta a rendszerváltást, és ösztönözte a politikusokat annak folytatására.
Az is emlékezetes, hogy Helmuth Kohl, aki tizenhat éven keresztül volt az NSZK, majd az újraegyesített Németország kancellárja, 2002-ben személyesen is kampányolt Orbán Viktor mellett.
Azt meg már napjainkban is látjuk, hogy ha valamely random külföldi politikus kritikus hangot üt meg a kormánnyal szemben, akkor az adott ország Budapestre akkreditált nagykövete már veheti is elő a zakóját, és tárcsázhatja a taxitársaságot kérve egy fuvart a Bem térre, mert Szijjártó Péter külügyér egész biztosan berendeli magához.
De vajon hol húzódik a határ a kampányolás, a lobbi és az aktív befolyásolás között?
Hiszen amikor egy pártszövetségi politikus arra biztatja a választókat, voksoljanak az ő jó barátjára, az éppúgy befolyásolja a választói akaratot, mintha az a Facebookon került volna a szavazópolgár szeme elé.
Utóbbi azonban már nem szabad akarat kérdése. A közösségi média algoritmusa ugyanis nem minden hírt rak a felhasználó szeme elé, hanem mintegy tökéletesen profilozó pszichológus csak a releváns, az érdeklődési körnek megfelelő posztokat. (Nota bene: Mark Zuckerbergnek sem informatikus, hanem pszichológus a végzettsége.) Így azután látjuk, ahogy fideszes ismerősök őrjöngenek, hogy „ezek a tiszás sz*r hírek mit keresnek az idővonalamon”, és az ellenzéki szimpatizáns ismerősök is elkerekedett szemmel nézik, hogy a sosem hallott Piripócsi Igazság nevű fideszes oldalon olvassa vissza a kormánypárt narratíváját.
A jelenségre Eli Pariser, a „véleménybuborék” fogalmának megalkotója tizenöt évvel ezelőtt is felhívta a figyelmet egy TED Talks beszélgetésben: rámutatott, hogy az Egyiptom szóra rákeresve egy utazásokat kedvelő személy a helyi nevezetességekről kap találatokat, míg a politika iránt érdeklődő felhasználó az arab tavasz eseményeiről értesült.
Az algoritmust a közösségi média tervezői folyamatosan módosítják, ami viszont állandó, hogy figyelik a felhasználói aktivitást. Így tehát minél több lájk, hozzászólás vagy megosztás szerepel az adott poszton, annál több emberhez jut el. Olykor pedig hír is lesz abból, hogy egy bejegyzésre gyanúsan sok távol-keleti reakció érkezik.
Hogy x hazai politikus három órával korábbi beszédét nem Wang Thun-gan bangkoki zöldséges és másik kétszáztizennyolc honfitársa követte árgus szemekkel, arra azért mérget vehetünk.
Ahogy felmerül az is, hogy ha ebből az ellentétes politikai oldal médiájában cikk születik, nem úgynevezett hamis zászlós műveletről van-e szó, azaz az ellenfél politikus lejáratása érdekében vásároltak reakciókat botfarmokról, hogy utána megvádolhassák őt külföldi befolyással?
Egy politikamentes példa a közelmúltból: pár napja a diósgyőri focicsapat oldalán tűntek fel tucatjával thaiföldi lájkok, amire a TrollFoci oldala hívta fel a figyelmet:
A magunk részéről
a kritikus gondolkodást szorgalmazzuk.
Azaz ne higgyünk el mindent azért, mert „benne volt a tévében vagy az újságban”! És nem is kell azonnal egy „anyázó” kommentet elhelyezni alatta, már csak azért sem, mert azzal is csak még több ember szeme elé segítjük azt a nekünk nem tetsző propagandaposztot.
Nagyböjt van, tarthatunk digitális böjtöt is.