Kockakővel vertek agyon egy teknőst a budapesti Állatkertben. Ennél a felfoghatatlanul aljas cselekedetnél aligha lesz ma olvasottabb, nézettebb hír Magyarországon. A kommentszekciók megtelnek majd a tettesekre a lehető legkegyetlenebb büntetést követelő, Vlad Tepest megszégyenítő hozzászólásokkal, amelyek rögvest lehetőséget adnak a higgadtobjektívhumanistáknak, hogy felemelt kisujjal figyelmeztessenek az elszabaduló indulatok veszélyére, a cinikustársadalomkritikusoknak pedig arra, hogy gúnyosan jegyezzék meg: a kilakoltatások, vagy az afrikai gyermekkatonaság ellen nem kelnek ki ennyire vehemensen az emberek.
És, hát, az a helyzet, hogy tulajdonképpen mindenkinek igaza van – csak senki nem beszél a lényegről. Arról, hogy a tízezer korbácsütésen, kiherélésen és karóba húzáson kívül mit is lehetne tenni az egyre jobban elszaporodó barbár állatkínzás ellen. És, ami még fontosabb:
Az előbbi egy kicsit egyszerűbb probléma, és a megoldás se lenne túl bonyolult. Civil szervezetek sora követeli kitartóan évek óta, a Jobbik az Országgyűlés elé is bevitte, hogy az állatkínzókat ne pusztán bírsággal, de valóban letöltendő szabadságvesztéssel büntessék. Nem kell ahhoz vérben forgó szemű zöld-berserkernek lenni, hogy szívesen lássunk pár évre rács mögött olyan hitvány gazembereket, akik nekik kiszolgáltatott állatokon élik ki mocskos vágyaikat, nyomorult frusztrációjukat. Nincs az az emberbaráti szeretet, vagy keresztényi megbocsátás, amelynek jegyében eltekinthetnénk attól, hogy ezeket a rohadékokat példásan megbüntessük.
Csakhogy a gond ennél sajnos összetettebb. Ép ésszel és arányérzékkel ugyanis nyilván nem várhatjuk, hogy a bíróságok tényleges életfogytokat osztogassanak kutyák, macskák, gólyák, vagy éppen teknősök gyilkosainak. Ez a büntetés legfeljebb emberélet kioltásáért jár, és ez így is van rendjén. Csakhogy:
Az ilyen emberek döntő többségénél minimum erősen kétséges, hogy a megtorlás hatására gyökeresen megváltozzanak, jelentős részük pedig olyan súlyos lélektani torzulásokkal bír, amelyeket még terápiával is csak nagyon nehezen, és csak részben lehet orvosolni. Vagyis a civilizált országok büntetés végrehajtásának legfőbb célja, a bűnismétlés megelőzése, az elkövetőnek a társadalom számára veszélytelenné tétele nem, vagy csak alig érhető el. Az állatkínzók nagy része örökké veszélyes marad a társadalomra. Nem, nem csak az állatokra, hanem mindannyiunkra.
Most akkor mi legyen? Ha sem a karóba húzás, sem az életfogytiglan nem jöhet szóba, akkor mi a megoldás? Nos, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egy sok tekintetben hasonló kérdést számos országban már egész hatékonyan kezelnek. A fenti problémák ugyanis a szexuális bűnözők esetében is felmerülnek: ha egyszer megtették, valószínűleg újra megteszik, és ha ezt megtették, akkor könnyen tehetnek még szörnyűbb dolgokat. Mégsem lehet őket sem kivégezni, sem örökre rács mögé dugni. Ezért aztán
Megkapják a lehetőséget arra, hogy szörnyetegből emberré váljanak, de arra már nem, hogy emberből ismét szörnyeteggé. Sokkal mélyebb jogi ismeretek kellenének ahhoz, hogy kerek-perec kijelenthessem: pontosan ugyanezt kellene csinálni az állatkínzókkal is. De nem hiszem, hogy fényévekre távolodunk a realitásoktól, ha azt gondoljuk, valami hasonló megoldás megnyugtató lehetne. Mert a javulásra minden vétkesnek joga van egy esélyhez – a többieknek meg a bizonyossághoz, hogy nem kell félniük tőle.