Ha valaki még nem ismerné, az árokszélen pisilős-koncertről lemaradós sztori röviden annyi, hogy 1990 júliusában a budapesti Olimpiai Csarnokba igyekezvén, a Sodom turnébuszáról egészségügyi okok miatt az esti sötétségben leszálló Tom Angelripper énekes-basszusgitáros egyszerűen a német-osztrák határon maradt (igen, egyszál gatyában és atlétában), és először egy helyi taxis, majd később egy igen segítőkész magyar autós szállította versenyt futva az idővel a többiek után a rendezvény helyszínéig, hiszen ők már réges-rég a célállomáson voltak… nélküle. Az út persze finoman szólva is kalandos volt, sok sör is elfogyott menet közben (és mert akkoriban az országhatárokon még nem egykönnyen lehetett ki-be járkálni, a veszteségekhez végeredményben be is kellett húzni két útlevelet és jónéhány száz márkát), de végül is szerencsés megérkezéssel végződött. A négybandás thrash esten utolsóként fellépő Ruhr-vidéki thrash trió a botrányt elkerülendő – időhúzás jelleggel – egy kisegítő bőgőssel már elkezdte a buliját…
„A rendezők már kétszer is felrohantak, hogy bemondjanak valami botrányosat, de aztán meggondolták magukat. Hirtelen mindenki meglepetésére Mischa és Witchunter kézbe kapva hangszereiket egyszerűen felsétált a pódiumra. Kétségbeesetten rohant utánuk a szőke Risk gitáros (most egy basszust cipelve magával) és így hármasban kezdték el a számokat. A hatás leírhatatlan volt: az erősen beszeszelt gyerekek őrületes tombolásba fogtak a Bombenhagel és az Ausgebombt hallatán, az értelmesebbek – de semmiről nem tudók – pedig nyitva maradt szájjal próbálták azonosítani a poszterekről ismert arcokat (mindhiába!) Végre a harmadik szám után szinte beesett a többiek közé Angelripper és mindenki megnyugodhatott.”
A tehát meglehetősen akciódús – már-már hihetetlen – történet rövid kivonata először egy tavalyi turnébuszos cikk széljegyzeteként került elő, a komplett sztorit pedig a HammerWorld Magazin Facebook-oldalán olvastuk, amely a mostani koncerthez igazítva jelent meg, hiszen július 9-én (már sokadjára) ismét hazánkban, a Rockmaratonon játszott a Sodom. Pándi Balázs újságíró szervezőmunkájának köszönhetően a rendezvény helyszínén bő negyedszázaddal a történtek után sikerült szembesíteni, (újra) megismertetni egymással a két főszereplőt, vagyis Tomot, és az őt (és ezáltal az akkor megrendezett magyarországi koncertet is) megmentő sofőrt, az időközben megtalált,előkerült Somogyi-Tóth Gábort, és erről egy rövid filmecske is készült, ami az Index oldalán jelent meg.
Messziről jött ember azt mond, amit akar – szokták volt felemlegetni, de, hogy valóban nem kamu az egész, azt én is tanúsíthatom. A videóban 1.07-nél gyönyörűen beúszó – a koncertről anno a nyomtatott sajtóban az esemény után kb. másfél hónappal megjelent – cikk (lásd dőlt betűs idézetek és szkennelt oldalak) nézőképe kis megelégedettséggel tölt el, hiszen annak megszületésében igen csak kivettem a részem. Ugyanis én is ott voltam ezen a bizonyos Sodom koncerten, de nem csak nézőként, rajongóként, hanem egy akkor létező zenei magazin kiküldött tudósítójaként, vagyis a színfalak mögött. Sőt a nagy kavarodásban én voltam az egyik lóhajú thrasher aki a színpadról lesegítette (hiszen várt ránk még egy interjú) a már igen gyenge lábakon álló, majdnem összeeső és a rövidített programot tényleg strandpapucsban, rövidgatyában, és pólóban végigjátszó Angelrippert.
„A kétszeri ráadás után Angelripper összeesett a fáradtságtól és a megélt eseményektől, és szinte vinni kellett az öltözőig. De egy mosolyt kipréselve magából már ekkor megígérte, hogy fürdés és vacsorázás után egy interjú erejéig a rendelkezésünkre áll.”
Mai fejjel elolvasva azokat a sorokat, lehet, hogy nem éppen a legprofesszionálisabb a beszámoló hangvétele, vagy az interjúkérdések kissé felületesnek tűnnek, de ne feledjük, hogy akkor még csak elvétve lehetett magyar nyelvű (kizárólag rock, metal témájú) újságokhoz hozzájutni, és persze híre-hamva sem volt zenekari honlapoknak, a Wikipedia-nak, vagy a (szinte) mindentudó Encyclopaedia Metallum oldalnak, hiszen az internet még nem állt a rendelkezésünkre. Pár társammal szimplán csak nagyon lelkes, thrash-őrült, de korunkból kifolyólag tapasztalatlan (és nem „szakképzett”) újságíróként voltunk jelen, hogy majd megszülethessen egy cikk, ráadásul – ennyi év távlatából talán bevallható – még olyan pofátlanok is voltunk, hogy a nyakban lógó stage pass, az átlagnál jóval nagyobb rőzse, valamint egy-két, megfelelő pillanatban elmormogott angol szó összetett, mágikus erejét kihasználva a rendezvénynek helyet adó csarnok konyhaszemélyzetét „megbűvölve” még egy kellemes estebédet is kaptunk a koncertek előtt, amit a zenész urak társaságában kanalazhattunk be. Utólag is elnézést, de semmiféle probléma nem lett belőle, mert bőven jutott…
Visszatérve a személyes élménybeszámolóra, azt szerintem elég jól tükrözi, hogy hogyan láttam, éltem meg azt az estét, és 26 év távlatából jóleső érzés, hogy – a fent említett amatőrség ellenére – az egyetlen nagyobb tárgyi tévedés benne az, hogy mi akkor a kulisszák mögött, a büfénél és az öltözőkben keringő félinformációk, és a kapkodva kiadott intézkedések kuszaságában úgy tudtuk, hallottuk, hogy az osztrák-magyar határon tűnt el Onkel Tom, de azóta ugye kiderült, hogy még meredekebb a történet, hiszen jóval hamarabb, még a német-osztrák határon történt az eset.
„…itt a helyszínen akár fogadási irodát is nyithattak volna, hogy ideér vagy nem a Risk műsorideje alatt. Witchunter és Mischa nyugtalan pillantásait látva én bizony a nem-re tettem volna a tétjeimet.”
A Megadeth múlt héten – számomra még most sem teljesen tisztázott okok miatt – elmaradt dunaújvárosi fellépése (sajnos) plusz aktualitást is ad ennek a felelevenített történetnek, számomra még jobban fel is értékelődnek az akkor átélt események, mert 1990 júliusában az előző évben megjelent Agent Orange lemezének anyagával turnézó gelsenkircheni székhelyű csapat minden megpróbáltatás ellenére valóban játszott, sőt főhősünk a buli után (!) – egy rövid pihenőt követően – még interjút is adott. Ha belegondolunk, jóval szerencsétlenebbül is végződhetett volna ez a stoppos, országokon átívelő kényelmetlen utazás, és ezt nem kizárólag a koncert elmaradására értem. Nekem (és valószínűleg, az akkor ott jelenlévőknek) mindenképpen egy életre szóló élmény az a péntek 13-a, és respekt Angelrippernek, hogy azóta is tolja a Sodom-ot.