Az éjjel soha nem érhet véget

A tegnapi estéről már most nagyon sokan nagyon sok mindent megírtak, és még jó néhány napig fognak is. A két gól csodájáról, a győzelem erufórájáról. De nem csak az volt fantasztikus, ami Bordaux-ban a pályán zajlott – hanem az is, ami

 

 

Már az első 10 perc után éreztem, hogy bármi is lesz, most olyan élményeket fogunk átélni, mint még soha.  Évtizedek óta nem volt olyan mérkőzés, ahol ennyire együtt lélegeztek volna a szurkolók a csapattal. Drukkoltunk már teli torokból sokszor, a selejtezőkön, vagy az örök nagy rangadón, a román-magyaron is. De, hogy minden pontos passzt, szerelést, becsúszást, még egy kapu előtti tisztázást is ilyen kitörő lelkesedés fogadjon – ilyet még soha nem éreztünk. Az egész mérkőzés

 

 

És ez nem ért véget az utolsó sípszó után sem. Olyan fieszta vette kezdetét, amilyet talán a 6:3 óta nem látott ez az ország. A körúton hömpölygő tömegben együtt ünnepelt a kigyúrt biztonsági őr az ötven kilós bölcsésszel, a design szemüveges hipszter  a melegítős cigány srác nyakába ugrott, a Nagy-Magyarországos pólós kopasz gyerek pacsizott a romkocsmából kiszaladó belpesti egyetemistával. 

 

 

Nem csak a sikerre voltunk kiéhezve már nagyon – hanem erre az egységre. Hogy ez a nyomorult, ezer és egy társadalmi, anyagi és világnézeti lövészárok szabdalta kis ország egyszer, egy éjszaka erejéig egy és oszthatatlan legyen. Hogy a szó: magyar, végre ne szitokszó, vagy politikai marketingszólam legyen, ne lássunk mögé pártokat, politikusokat, és ideológiákat, csak egyetlen dolgot jelentsen:

 

 

 

Semmi sincs véletlenül, a Jóisten szándékai kifürkészhetetlenek. Ha a magyar foci színvonala az ötvenes-hatvanas, vagy akár csak a hetvenes évek szintjén lenne, akkor elégedetten koccintottunk volna egyet, aztán hazamegyünk. A tegnapi este varázslatos hangulatához kellett az elmúlt évtizedek minden kudarca, megaláztatása. Kellettek az ezerszer porba hulló remények, a fogak közt sziszegett átkok, a fogadkozás, hogy soha többé válogatott meccset nem nézünk. Csak ebből a nyomorúságból születhetett ilyen boldogság, csak ennyire mélyből törhetett elő ilyen eufória. Sokadszorra igazolta vissza az élet:

 

 

Számomra ez az este nem elősorban a végre szép, okos, és szenvedélyes magyar játékról, az elhozott három pontról, igazából még csak nem is a futballról, mint sportról szólt. Persze erről is, hogyne. De, amit életem egyik legcsodálatosabb napjává tette június 14-ét, az a felhőtlen, földön túli boldogság, amit a meccs után az utcán szembe jövő tízezrek arcán láttam. Nem csak a magyar focistáknak vagyok végtelenül hálás, hanem nekik is. Hogy együtt élhettük át a csodát. 

 

Ez az este még itt van velem, itt rezonál a sejtjeimben most is. És viszem magammal a sírig. Mert az éjjel soha nem érhet véget!