A karácsonyfa a talpban (kicsit csálé, de majd úgy forgatjuk, hogy ne látszódjon), a bejgli kisült (megrepedt, de így is szeretjük), az ajándékok becsomagolva (a fene sem fog bajlódni a szalaggal), jöhetnek haza a gyerekek a nagyszülőktől.
Csengőszó, Mennyből az angyal, karácsony este, gyertyafény, csillogó díszek, csomagolópapír suhogása, halászlé illata. Idilli.
Nem, nem az. Mert előbb-utóbb a rántott pontyról eszébe jut valakinek az ünnepi asztalnál, hogy mennyire drága volt. Na, de ha más lenne kormányon, még drágább lett volna. Nem, nem lenne, honnan tudod, fogd be a szád, te fogd be!
És ilyen lélekkel vánszorgunk el az éjféli misére.
Közéletünket megmérgezi az árokásás, idestova három és fél évtizede „szabadon” küldhetjük el melegebb éghajlatra legközvetlenebb szeretteinket is, „hála” a mindenkori politikai elitnek. A hatalom megszerzése vagy épp megtartása felülír alapvető morális szempontokat is, így a tízparancsolatot is, hiába van gyakorlatilag társadalmi konszenzus a nyugati kultúrkörben, hogy az egy olyan zsinórmérték, melyhez ragaszkodni kell.
Ha kezünket a szívünkre tesszük, akkor azért mindnyájan elismerjük, voltak a közelmúltban olyan tetteink, melyekkel áthágtuk ezeket az erkölcsi szabályokat. Majd azt mondjuk magunknak, hogy „mások még rosszabbak”, és egyből politikusainkra és egyéb közéleti szereplőkre gondolunk – megnyugtatván ébredező lelkiismeretünket. Hogy aztán másnap, harmadnap stb. minden folytatódjon tovább. Hozzávágjuk a másik fejéhez a hibákat, holott mi magunk sem vagyunk jobbak a deákné vásznánál.
Lehetünk-e jobbak? Biztosan. Elhatározás és akaraterő kérdése.
Ahogy az is, engedjük-e, hogy a közéleti árokásás haragot szítson családokon belül. Legalább karácsonykor próbáljunk meg ellenállni ennek a kísértésnek! Egy napig. Aztán két napig. Aztán háromig. A végén pedig egész évben. Menni fog. Az lesz majd az igazi szebb jövő!
Kegyelemteljes, áldott és főleg békés karácsonyt kíván Önöknek az Alfahír szerkesztősége!