Ezzel a vasárnappal és ezzel a meggyújtott árva lánggal köszönt be az adventi időszak, amely böjttel, várakozással szokott telni. Hogy miért hívjuk a böjtöt ünnepnek? Hogy miért játszódik az egyik legnagyobb ünnepünk jelenete jászolban? Hogy miért a nélkülözés, a hiány, a várakozás éppen a beérkezés?...
Az első gyertyát a hit gyertyájának nevezzük. A hitről beszélni aligha lehet, magyarázni kár, bizonygatni álszent dolog. Hogy mi a hit? Éppen ez. Ami megtart. És hogy néha nem érzed az „erejét”? Nem baj. Mert egyáltalán nem biztos, hogy a hit a lelki bőség érzetével rokon. Hisz épp olyan, mint a szél, nem tudjuk, honnan jön, és nem tudjuk, hová tart… Persze, szívesen megragadnánk, szorítanánk, birtokolnánk: „Gyere ide! Maradj itt!” – de ennek szépen ellenáll, épp mint a lenge szellő, ami megfoghatatlan… talán éppen ez a hit természete.
Az advent szó, mely ezt a karácsonyra való felkészülési időszakot jelenti, a latin „adventus Domini” szókapcsolatból ered. Ez szó szerint „az Úr eljövetelét” jelenti. És a keresztények számára ebből kiindulva több jelentéssel is bír: Ami mindenkinek eszébe jut ilyenkor: Jézus Krisztus megszületése Betlehemben, de a születés mellett az utolsó ítéletre is utal, mivel ez Krisztus második eljövetelét hozza magával, illetve mélyebben érintve az emberi lélek mélységeit – Istennek a szívünkbe fogadását is jelenti.
„Istennek a színünkbe fogadása? Az meg mit jelent? Egy hívő ember biztos tudja… de hát én?... Azt sem tudom, ki az az Isten, nemhogy még hogyan fogadjam a szívembe!?” – gondoljuk. De az igazság az, hogy a „hívő” ember sem tudja, ki vagy mi is Isten. És talán éppen az igaz hit az, ami nem tudja. Mert aki tudja, hogy az Isten egy szakállas bácsi a felhők felett, az könnyen van, legyint és továbbáll. De a hívő ember nem tudja… A hívő ember megtorpan… Nem egyszer, sokszor megtorpan. És kérdezi: „Dehát miért? Mit akar velem az Isten? Hol keressem? Hol leljek rá?”
És ezek a kérdések sokszor nem kapnak választ. De ki gondolná ilyenkor, magányos elveszettségében, hogy épp e kérlelő, sóvárgó, választalan csend lehet a legtermékenyebb… Mert a végéről nézve „az imádság addig termékeny, amíg nem ad rá választ Isten.”
Sokszor gondolkodom rajta, a szépség vajon honnan jön? Mi adja? Mitől részesül valami a szépségből? És erre jöttem rá: megtorpant. A szépség megtorpant. Nem könnyű választ ad, amire hirtelen hisszük, hogy vágyunk: „Igen, ez egy asztal, egy lámpa, egy számítógép, egy cikk”… stb. Hanem megtorpant. Letaglóz. Valósággal „lenyűgöz”. Nincs válasz, csak kérdés. És ekkor némán, szavak nélkül is megkérdezzük magunkban, valami mély, oszlopokkal szegélyezett márványtermében a szívünknek, amelyben zeng, zeng és zeng csak árva hangunk: „Mégis… mi ez?” Mintha az egészen beborult égből egyetlen fénysugarat pillantanánk meg. „De hát mégis mi ez? Honnan jön?”
És éppenhogy nem a válaszok – mert azoktól az Isten mentsen meg minket! Mert aki választ kap, már meg is halt, és csak egy újabb megválaszolatlan kérdés éleszti fel tetszhalott állapotából. „Ha nem vagyok többé valami felé irányulás, mozgás és cselekvés, akkor szinte már meg is haltam.” – hanem ezek a kérdések adják az igazi adventet. Azt az emberi nyitottságot, amely felismeri saját tökéletlenségét, saját „hiányos” természetét. És az igazi tartalom csak egy ilyen, ürességtől tátongó pohárba kerülhet. Egy olyan pohárba, amely nem akarja saját törmelékeivel teleszemetelni magát, hanem aki épp üres akar lenni, fogadóképes az égi nektárra. Mert az emberben – eredendően minden emberben – van egy befejezetlenség-érzet. Egy hiány. Ez a hiány, a teljesség vágya minden emberben fellelhető, és mindenkit összeköt.
Azt érezzük, haladnunk kell, törni előre, „fejlődni”, míg a választ meg nem leljük egy szavakkal fel nem tehető kérdésre. Mert amiben vagyunk, az nem teljes. Minden elmúlik, hiába kapkodunk utána. Minden elenyész, és mi ott állunk, mint a kitagadott gyermek a küszöbön. És kopogtatni kezdünk… „De hát mit tehetnénk, hogy visszaengedjenek? Merre van az út haza?...”
„Én Istenem, adjál szállást,
Mert meguntam a járkálást,
A járkálást, a bujdosást,
Az idegen földön lakást.”
Idegen földön érezzük magunkat, ahogy a népdal mondja. Védtelenül, csontig fagyottan, dideregve. Nem mintha félni kellene, mert helytállunk mi, harcos magyarként, de nagyon mélyen, belül, jártunkban-keltünkben úgyis mindig ott lesz ez az igazán emberi, várakozó hiány. Várakozás a teljességre, a szeretetre, a békére, a nyugalomra, a megértésre, az örömre, a szépségre, a jóságra, az erőre,… az Istenre.
És épp ebből a megszentelt várakozásból préselődik ki lassan szívünk aranyló olaja. Mert minden átalakulás, minden vedlés, minden megújulni vágyás fájdalmas. „Mert nincsen hegytetőről feltáruló kilátás, ha senki sem mászott fel a hegy meredekén, mert a feltáruló táj nem látvány, hanem uralom, birtokbavétel. És ha gyaloghintón cipeltek fel a csúcsra, nem látsz mást, mint többé-kevésbé érdektelen dolgok rendjét, tehát hogyan töltenéd meg őket lényegeddel? Mert annak a számára, aki elégedetten fonja keresztbe karját a mellén, a táj az erőfeszítés után vett lélegzet, meg a pihenő izmok és a rásötétedő este együttese, a megteremtett rend felett érzett elégedettség, hiszen minden egyes lépése változtatott valamicskét a folyók rendjén, helyükre tette a csúcsokat, hátrább vitte a falu kőhalmazát. Az ilyen táj őbelőle született, és az arcára kiülő öröm ugyanaz, mint azé a gyermeké, aki kavicsait addig rakosgatta, míg végül várost épített magának, és most elkáprázva szemléli, megtölti önmagával. De melyik gyermek bámulna boldogan egy olyan rakás követ, amelyik erőfeszítést nem kívánó látvány csupán?”
A végső kérdésekre, a gyermek utolsó miértjére soha nincsen emberi értelemben vett „jó” válasz. A válasz maga a hegycsúcs, a panoráma, amelyet megcsodálsz, de idővel kielégítettségedtől túlcsordulva keserűen állsz tovább: „Ez sem volt örök… Ez sem az, amit kerestem…” – gondolod. És új és új panorámák következnek. A helyzet tehát fordított. Böjtben az Isten kérdez, és az ember válaszol. És a válasz a néma, adventi böjt, aminek csendjében mint termékeny anyaföldben a teremtőképes erő, mélyen, és mégoly erősen ragyog.
Az egyszerű, úgynevezett „okos” válaszok azoknak valók, akik könyveket akarnak írni a bölcsességről, vagy az életük nagy tanulságairól. (Persze ezek a könyvek valamikor valakinek majd sokat jelenthetnek, de egyszer majd mosolyra fakadnak íróik, mert „az igazság a kérdés megszűnésével jön el hozzájuk.”) Akik pontot akarnak tenni a mondatok végére. Hogy legyen már nyugalom! De nem tudják, hogy a beérkezettséggel csábító nyugalom csak újabb lélekserkentő vihar készülődése. Akarják, hogy legyen már pont, és soha többé kérdőjel… De hosszan veszik csak észre, hogy minden választ egy újabb kérdés követ, egy hamvas, ragyogó, friss és üde új kérdés, és hogy „a kínálkozó igazságok nem egyebek, mint kényelmes lepaktálás, megannyi altató.”„Lemondanak róla, hogy meghallják Isten szavát, aki szóval ki nem fejezhető szükség, keresés és szomjúság. Nem keresik a napot, ahogyan az erdők sűrűjében keresik a fák, amelyek azonban sohasem kapják meg készletül vagy tartalékul, mert minden fa árnyéka fojtogatja a többit, hanem felfelé törekedve keresik, miközben földből felszökő, istenük hajszolásában hatalmas erővé változott pompás, sima oszlopokká magasztosulnak. Isten elérhetetlen, de kínálja magát, miközben úgy épül fel az ember a térben, mint a fa lombkoronája.”
„ Isten elérhetetlen, de kínálja magát.” Hát akkor mi volna, ha egyszer azt mondanánk erre a várakozásra: „Ám legyen!” Várjunk! Érezzük a hiányt! Legyünk tökéletlenek, legyünk csorbák, de várjunk! Az advent éppen ennek a lehetőségét adja meg, és éppen azt mutatja meg, hogy a várakozás is ünnep. És csak ez az igazi ünnep. A karácsonyi ünnepnapok nagy hegymászása. Várakozás. Ahogy az első gyertyaláng vár az utolsóra. És létével, ezen önfeláldozó várakozásával nyújtja az utolsó ígéretét…
Ez az advent. Semmi több. A többi már hit dolga.