"A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a Hősök emlékünnepét – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli."
A fenti idézet az 1924. évi XIV. törvénycikkből származik, amely abból az akaratból született meg, hogy az első világháború során elhunyt számtalan magyar katona emlékét méltó módon megőrizze az utókor. Akkor még nem tudhatták, hogy milyen véres évtizedek jönnek, mennyi áldozatot kell még hoznia ennek a megcsonkított országnak a világ vérgőzös viharaiban. Ahogyan azt sem gondolták, hogy jön majd egy kor, amely ezt a nemes főhajtást guillotine-nal bünteti, amely sárba tiporja az emlékezést, és mindent megtesz azért, hogy a felejtés és a bűntudat furakodjon az emlékezet és a büszkeség helyére.
A magyar hősök emléknapját aztán napra pontosan tíz évvel az utolsó szovjet katona kivonulása után, 2001-ben újra törvénybe foglalta a parlament. Azóta évről évre egyre többen hajtanak fejet az ismert és ismeretlen katonák sírjai előtt, és emlékeztetnek minden generációt arra, hogy voltak, akik szükségből vagy elhivatottságből, hitből vagy hazafiságból merítve, de életüket áldozták a sötétség elleni harcban, a legdrágábbat adták a következő generációk életéért cserébe.
A hősi halottak esetében a kollektív emlékezetben általában két dolog szokott megmaradni. Az elhunytak nagy száma,és egy-egy hősies tett leírása. Pedig a nagy számok mindig sok-sok élettörténetet, sok-sok személy tragédiáját rejtenek magukban. A hősiesség pedig sokszor azon múlik, hogy volt-e, aki feljegyezhette. Nem tudhatjuk, hogy ha egy ismeretlen magyar katona sírja mellett megállunk, akkor tőlünk néhány méterre milyen hősies küzdelem folyhatott, milyen önfeláldozás, vagy túlerőnek feszülő elkeseredett harc nyomait őrizhetik a közeli fák, bokrok és virágok emlékezete.
Az ismert és ismeretlen magyar katonák sírjai pedig ott vannak körülöttünk, ott tértek örök nyugalomra, ahol az elkövetklező generációk élhetik gondtalan és véres harcoktól mentes hétköznapjaikat. Sokszor nem is tudjuk, hogy akár a Budapest körüli erdőkben is mennyi honvéd alussza örök álmát. Az elmúlt évtizedekben azonban állami és lelkes amatőr csoportok rengeteg katona nyughelyét jelölték meg, tették rendbe.
Az Alfahír szerkesztőiként mi magunk is fontosnak tartottuk, hogy a hősök napjáról szóló cikkünk megírása mellett más módon is felhívjuk a figyelmet arra, hogy mennyi olyan hadisír van az országban, amelynek a gondozása az utókor feladata, és amelynek rendbe tétele nemcsak feladat, de lehetőség is arra, hogy szembenézzünk saját életünk értékével, önvizsgálatot tartsunk, és köszönetet mondjunk elődeinknek.
Éppen ezért csatlakoztunk a Had- és Kultúrtörténeti Egyesület felhívásához, amelyben arra buzdítottak mindenkit, hogy keressenek fel egy elhanyagolt hadisírt, és tegyék azt rendbe. Magunkhoz vettünk néhány szerszámot, autóba ültünk, és Rákoshegyre mentünk, hogy egy 1944. december 30-án elhunyt ismeretlen magyar katona sírját gondozásba vegyük.
A sír könnyen megközelíthető volt, látszott, hogy nincs teljesen elhanyagolva, de azért két-három órán át dolgoztunk, hogy lehetőségeinkhez mérten méltóbbá tegyük a kegyeleti helyet. Csak erre tudunk biztatni mindenkit, hiszen sem időben, sem energiában nem sok, és messze eltörpül azon áldozatok előtt, amelyeket azoknak kellett megtenni, akik már nem kérnek tőlünk mást, csak azt, hogy ne legyen értelmetlen a haláluk, és biztosítsuk az örök nyugalmukat. Az előbbi nehezebb vállalás, és életre szóló kötelesség, az utóbbi azonban csak egy kötelező minimum, amely ugyanakkor nemesít is.
A képen látható sírban pihenő ismeretlen magyar katonát eredetileg 1945. január 3-án helyezték örök nyugalomra "Rákoshegy ifjai", akik egy vésett táblát is elhelyeztek a nevükkel (Mártha János és Csilik Ferenc), és egy üzenettel:
"Kegyelet a II. világháború magyar hőseinekSoha többé háborútDicsőség a hősöknek"