A náci kártya kijátszása a rendszerváltás óta a balliberális oldal fegyvertárát ékesítette a jobboldallal szemben. Nem arról van szó, hogy az elmúlt 30 évből ne lehetne olyan jelenségekre példát mondani, amik magukban hordoztak egyfajta szélsőjobboldali szubkulturális jelleget, de ezek javarészt a társadalom peremvidékén ragadtak. A pártpolitikában a MIÉP-et és az úgynevezett néppártosodás előtt a Jobbikot volt szokás – hibásan - a szélsőjobboldallal azonosítani. Ha a 2010 előtti politikai centrumot vesszük viszonyítási alapként, megállja a helyét, hogy attól szélre helyezkedett el a Jobbik, ugyanez a 2002-es választás előtt fénykorát élő MIÉP-ről is elmondható. Ugyanakkor ez nem jelentette azt, hogy a MIÉP vagy a Jobbik valaha fasiszta, nemzetiszocialista (a kettő ráadásul nem ugyanaz) jellemzőkkel bírt volna. A jobboldali radikalizmusukat (esetükben helyesebb meghatározás) inkább a balliberalizmus elleni önmeghatározás, a markáns globalizációkritikus jelleg, 2004 után a Jobbiknál a hangsúlyos euroszkepticizmus adta. A cigány-magyar együttélés létező problémájának a felvetését már a balliberális oldal politizálta át, és sütötte rá a rasszizmus bélyegét a Jobbikra.
A 2010-es választás, a balliberális kormányzat bukása óta alaposan megváltozott, átalakult a magyar politikai tér. A MIÉP már 2010 előtt marginalizálódott, azután, hogy 2002-ben kiesett a parlamentből. A Fidesz elfoglalta a teljes centrumot, hogy azt a saját politikai akarata szerint alakítsa. Mire a kormányzás közelébe került, addigra felfalta és felemésztette a kisgazdákat, majd az MDF-et, de a MIÉP egy részét is magába szívta, a KDNP-t pedig csatlósként reaktiválta.
„Egy a zászló, egy a tábor.”
Vagyis a Fideszen kívül nem létezhet más jobboldali párt, ez már 2010 előtt is Orbán Viktor direktívája volt. A Jobbikkal viszont meggyűlt a baja, noha kezdettől fogva arra törekedett, hogy elszívja előlük a levegőt. A Fidesz fokozatosan tette magáévá a Jobbik jobboldali radikalizmusát, és összeolvasztotta saját simulékony populizmusával. A Vona Gábor vezette ellenzéki párt végül addigi saját pozíciójának feladása mellett döntött, elszívott identitásának helyét a politikailag kevésbé meghatározható néppártosodással töltötte fel, azt hirdetve, hogy az izmusok kora lejárt, illetve a jobb- és baloldali felosztás idejét múlt a 21. században. Pont az európai folyamatok igazolják, hogy ez mennyire nem bizonyult jó helyzetfelismerésnek. Az izmusok továbbra is meghatározó szerepet töltenek be a politika formálásában, ahogy a jobb- és baloldali felosztás is markánsan jelen van Európában. Az egyes fogalmak, ideológiai jelzők jelentéstartalmát tekintve lehet vitatkozni, de létjogosultságuk és erejük tagadhatatlan.
A Fidesz használja is őket, mindig aktuális politikai pozicionálásához idomítja kommunikációját, vagy éppen furkósbotként lóbálja a politikai minősítgetés eszközét ellenfelei sarokba szorításához, valamint beskatulyázásához. Jelenleg a balliberálisok egykori kedvenc lapját húzta elő: a náci kártyát. Mindez persze, ahogy korábban a balliberálisoknál is, politikai célt szolgál:
a Fidesznél most azt, hogy éket verjen a politikai nézeteltéréseken felemelkedő ellenzéki pártok közé.
A harmadik kétharmad, a magyar jogállamiság leépülése, a demokrácia és a parlamentarizmus kiüresítése, a rendszerváltáskor lefektetett politikai játékszabályok átírása, továbbá a hatalomgyakorlás egyre erősebb autoriter jegyei felülírták az eddigi megosztottságot és stratégiaalkotást az ellenzéki oldalon. Az élesen elválasztó határvonalak elmosódtak az ellenzéki pártok között, a szükségszerűség új helyzetet teremtett. Nem azt jelenti, hogy nincsenek nézeteltéréseik vagy nem lesznek, de jelenleg a realitások az együttműködés felé tolják őket, és ez a veszély lehetőségét hordja (főként az őszi önkormányzati választás előtt) magában a kormányoldal számára.
Az elmúlt hetekben tudatosan megtervezett propaganda-hadjárat indult az ellenzéki szereplők elbizonytalanítására, lejáratására és megosztására. Így tartunk most ott, hogy a Jobbik ismét „náci” lett, és aki szóba áll velük, az „nácikkal” kokettál. Legalábbis ezt sulykolja a Fidesz és a teljes propagandagépezete, olyannyira, hogy ez minden áldozatot megér nekik. Akkor is, ha a kormányoldalról van szó.
Mert hibák akadnak.
Egy náci karlendítésre emlékeztető kézmozdulat, antiszemita felhangot feltételező, pejoratív szándékú játszadozás egy ellenzéki politikus nevével, és a forradalom máris felfalja saját, hűséges gyermekeit.
Tanulságos lehet a kormányoldalon, hogy a hatalom miként dobja el az övéit, ha belerondítanak az aktuális kommunikációs stratégiába.
Aki másnak vermet ás, maga esik bele – jegyezhetnénk meg kárörvendően. Mégsem lehet örülni ennek, mert mindez annak a látlelete, hogy milyen primitív, leegyszerűsített, gyűlöletkeltő szintre süllyedt a politikai közbeszéd Magyarországon.
Annak sem lehet örülni és azzal sem lehet azonosulni, amikor egy svéd miniszter nácizza le a magyar kormányt, mert családvédelmi akciótervvel ösztönözné a gyermekáldást hazánkban. Számos okot fel lehet sorolni az Orbán-kormány ellen, de azzal vádolni egy demográfiai problémára adott intézkedéscsomagot – még ha talán szakpolitikailag indíthat is vitákat -, hogy az a harmincas évek náci Németországát idézi, pontosan olyan sekélyes, visszataszító ferdítés, mint Novák Katalin erre adott válaszlevelében az a kifogás, hogy nem a magyar kormány náci, hanem a Jobbik.
A helyzet az, hogy a nácizmus semmilyen módon nem fenyegeti Magyarországot, nem szerves része a magyar politikának, ellenben politikai haszonszerzésből, a kísértetével való riogatás az egész közéletet tovább rombolja. A 21. század elején ezt az izmust valóban jobb lenne már otthagyni, ahová való, a 20. század szemétdombján, és nem mindig előkotorni onnan.